Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


IV. rész

2014.08.18

31. nap, július 20. szombat.

Igen, erről a csendről írtam én egy-két napja! Néha madárdal, néha egy ló nyerít, bárány szólítja az anyját, azon túl csak néha a szél dúdol egyet. Na, ez volt éjszaka. A lábam is úgy tűnik még ébren kigörcsölte magát, hagyott aludni. Az eső is megkímélt, szóval szép éjszaka volt. Kezdek hozzászokni, hogy itteni idő szerint 7 és 8 közt este már elalszom, és reggel 3-4 körül kipihenten ébredek. és persze napsütésben, de legalábbis világosban. Persze azért ekkor még nem kelek fel, vagy visszaalszom, esetleg olvasgatok. Ma is korán elindultam, nyolc körülre mindennel kész voltam. Jól szuperált a védett hely, szelet sem éreztem, na meg fontos, hogy nem esett. Nagy előnye ennek a korai indulásnak, azt már kitapasztaltam, hogy az útra kelők, turistacsoportok, de a helyiek is, 11 előtt nem nagyon indulnak sehova. Addig üres az út.
Most is egy helybeli bácsival találkoztam egyedül, aki fura módon, ilyet még nem láttam, kora reggel maga terelte a juhnyájat a legelőre. És a juhászbotja, amire stílszerűen támaszkodott menet közben, egy műanyag, becsavarós partvisnyél volt! Annyi haszna volt a találkozásunknak, hogy megtudtam mivel kommunikálnak a nyájjal. Ahogy közeledtem, a bácsi belefújt a nyakán lógó furcsa hangú sípba, a barik mind odanéztek, Ő meg leintette őket az útról. És lementek.
Kiértem a félsziget végére, ott egy rövid szakaszon 180 fokot fordult az út, és elindult visszafelé. Tartottam tőle, hogy a tegnap nagyon kellemesen támogató hátszél itt értelemszerűen szembeszéllé vált, de nem ez történt, egész nap nem fújt. Egy helyen volt egy kis lejáró egy nagyon szép szurdok szomszédságában a partra, lesétáltam. Nagyon szép, vadregényes sziklák, (azóta sem értem, hogy honnan kerültek a sziklák mellé, a partra a nagy farönk-hordalékok, mivel ezen a szélességen, közel-távolban nincsenek erdők) igaz, fóka egy szál sem. Voltak viszont sirályok! Még utána kell néznem ez a sirály nemzetség melyik fajtája, de rendkívül agresszívek! Nem tűrik a területükre betolakodót. Ahogy nézelődtem, zuhanórepülésben rám csaptak a fölöttem körözők bátrabbjai, majd az egyik odáig merészkedett, hogy a csőrével fentről a sapkán keresztül a fejemre koppintott, méghozzá olyan erővel, hogy kivérzett a fejbőröm. Na, gondoltam, ide se jövök többet, ezt a vendégszeretet…
Izgattak a fókák, aminek a megtalálását nehezítette az, hogy a part, szokás szerint 99%-ban kerítéssel le volt zárva a gazdaságok, legelők számára. Az egyik magaslatról rá láttam a parton hosszan elnyúló vadregényes szirtekre, sziklapadokra, és valamilyen nagy testek mozgását szúrtam ki! Na, itt már levetettem a jólneveltségemet, leraktam a gépet, és bebújtam a szögesdrót-kerítésen. Onnan is elég kalandtúra jellegű út vezetett a partig, a nagy szintkülönbség miatt volt vízesés-szurdokban mászás, volt vízben álló fűcsomókon ugrálás, de végül lent voltam a parton. Ott pedig vagy 30-40 pufóka fóka heverészett, játszott, vízbe ugrott, vagy verekedett. Igazság szerint a túl közeli ismeretséget kivédték azzal, hogy gyorsan vízbe vetették magukat és elúsztak, de egy párhoz sikerült közel lopózni, és 20 méterről készültek, (igaz verejtékes kínlódással) de elég jó filmsnittek is.
Visszamásztam, és jöttem tovább. Onnan két kilométerre egy nagy placc, sok autó, a „kijelölt, hivatalos” fókanéző hely. Persze rengeteg ember, akik izgatottan fényképezték az onnan pár száz méterre levő sziklán épphogy felismerhető heverő testeket. A fókák nem (sem) szere-tik a tömeget! Jó idő lett, még a tréning felső is lekerült, bár már kezdtem a sok „buckától”, mászástól kifáradni. Egy vízesés tövében a sziklán közben megebédeltem, és vártam, hogy mikor bukkan fel a félsziget egyetlen települése, (mindjárt kikeresem a nevét) Hvammstangi. Itt tankolni szerettem volna, (vizet) és akkukat tölteni, közben felrakni a kétnapi naplót. Ez most van folyamatban, ebből következik, hogy megvan a „Főváros”.
Ja, még egy sirály sztori. Kerekezek, egyszer csak az út széléről harciasan rám kiált egy pelyhes kis tündérke! Egy sirálybaba, aki futni, és kiabálni már bírt, de repülni még nem. Így csak szaladt az út szélén, és mikor közel értem hozzá, szembefordult, és torkaszakadtából kiabált rám. Előkaptam a filmfelvevőt, de mivel az önállósította magát, és csak akkor dolgozik, mikor neki tetszik, most nem nagyon tetszett. És addigra a kicsi kiabálása riasztotta a „felnőtteket”! Előtte amúgy tábla figyelmeztetett, (igen, itt hivatalosan van ilyen tábla) a madártámadásra, hát most támadtak. Kaptam 5-6 olyat a fejemre a hegyes csőröktől hogy csak úgy koppant. Most először bántam, hogy nem hoztam bukósisakot. Hagytam a kiscsibét, eljöttem…
Szóval jött a település, végigkarikáztam rajta, és már sokadszorra találkozom azzal a kis-sráccal, aki velem egy utat fut be, közel azonos időben, és aki először a Höfn-i kempingben szúrt ki, hogy verem a Netbookomat az asztalnál, fel sem nézek. Hát, most is ezt látná, csak most egy benzinkút kávézójában, ahol illemből kértem egy presszókávét, méregdrágán, (700Ft), egy fél kortyot. És még figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert nagyon erős! Gyermekeim, én kétszer ilyen erősből szoktam naponta 12x ennyit meginni otthon! És érdekes, idekint nem hiányzik. Most itt este 6, kezdenek éledni a hazatérők, tele a kávézó, és furcsán nézik ezt a gépét püfölő sáros őrültet. Ahogy kész lettem, még szétnéztem a városkában, lementem a kikötőbe, és még kitekertem a városból. 6 km. újra az egyes út, még az előtt, egy csendes helyet kerestem éjszakázni. Feltöltött akkumulátorokkal!

32. nap, július 21. vasárnap.

Különleges okból készül el mégiscsak az aktuális napon a mai napló, mégpedig azért, mert olyan meleg van a sátorban, hogy nem bírok aludni. Fáradt voltam, el akartam sumákolni a mai írást holnapra, de úgy ide tűz a sátor oldalára a nap, hogy bár már elaludtam, de a hőség felébresztett. Meg persze a zaj. Az előbbi azért szokatlan ezen az úton.
Tegnap ugye azzal váltunk el, hogy kitekerek a városból. Annyira pedáns, konszolidált kis városka Hvammstangi, hogy tényleg nem volt képem odabent „vadkempingezni”. Persze nem messze mentem, a határt jelző táblától úgy 30 méterre. És igazság szerint még most sem tudom, hogy mi volt az, ahol éjszakáztam. Messziről kiszúrtam, hogy egy nagy facsoport. Ez már önmagában jó! Igazi kerítése nem volt, egy bejárószerűség nyitva, és a bejárat előtt egy névhez kötődően le volt írva, hogy mi is az, de csak izlandiul. Odabent sövényekkel, apró fácskákkal kis táblákra volt osztva a tér, és mindegyikben a fű gondosan lenyírva. Volt egy kis faház, egy pad, egy nagy hangárszerűség, és erre-arra régi mezőgazdasági gépek. Körbenéztem, pár srác füvet nyírt, (este 10 volt itteni, otthon éjfél) a kutya nem szólt hozzám. Lesátraztam, jót aludtam, csend volt, reggel jött egy férfi a kutyájával, gazdának nézett ki, de csak köszöntünk. Ennyi. Nem tudom hol jártam, hol éjszakáztam.
Nem siettem reggel, mert kb. 4 napos „településtelen” és így bolttalan út áll előttem, egy kicsit fel kellett tankolni az éléskamrát. Van bolt, este már zárva volt, csak arra nem emlékeztem reggel milyen későn nyit. Bementem fél 10 körül, az egész település mély álomban, sehol egy lélek. A bolt 12-kor nyitott. Sétáltam egy nagyot a kikötőben. Az egyik, 1926-ra datált épületben a település múzeuma működött. A korai időpont miatt természetesen zárva volt, viszont az udvaron érdekes (és illatos) dolgokat lehetett látni. Írhatnám, hogy kóstolni, de azért ehhez meglehetősen egyéni ízlésvilág szükségeltetett. A környék feltehető halállománya volt kiakasztva zsinórokra száradni. Volt szaga…
Kicsit odébb ekkor, (10-kor) nyitott az Információs Központ, ahová természetesen bementem, és megkértem, hogy tölthessek akkut. Persze, szívélyesen hozott a fiatalember hosszabbítót, hogy le tudjak ülni az asztalhoz, de mondta, hogy minden asztalnál van Tab, azt használjam nyugodtan. És tényleg, 4 asztal, 4 db. Apple iPad! Hmmm.
Eljátszadoztam, villámgyors net volt, majd közben a mosdóban reggeli tisztálkodás, és lassan eljött a dél. Vásároltam egy kicsit, bár nem volt sok minden, az is nagyon drágán, majd negyed egykor elindultam. A mai nap csak annyi volta cél, hogy onnan elmozduljak. Reggel már az erős szél délről, (amerre tartok) sűrű fekete felhőket hozott. Kérdés, hogy esik-e. Délre ezek ritkultak, de azért, mert a szél viharossá erősödött, és pont szembe fújt. Na, ezzel küszködtem én 6 óráig, 30 km-es komoly teljesítménnyel, 5km/óra. Egyszerűen a legkisebb emelkedőben, de a sík részeken sem lehetett egyesben sem tekerni. Hozzájárult ehhez, hogy volt tere a szélnek, mert egy olyan 40 km-es látótávolságú síkságon vitt az út.
Még hab volt a tortán, hogy ugye visszatértem, az egyes főútra, Reykjavik 200 km-en belül, vasárnap délután van, minden hétvégi kiránduló megy haza. Szokatlanul nagy a forgalom. Kiállót kerestem már, ami a síkságon, az út mellett végig pár méterre húzódó kerítés mellett nem egyszerű. Most egy lejáró oldalába álltam be, az út 10 méter, de legalább szélvédett egy kicsit.
Megvacsoráztam, pár SMS úton levő társakkal, majd alvás. (holnap ér utol egy másik „kerülő” Toncsi barátom, megbeszéltünk egy közös fényképet). Illetve, aludtam egy kicsit, majd a nagy melegre felébredtem. A szél még rázza a sátrat, de nap erősen süt. Kint, a szélen persze hűvösebb van. Na, majd látjuk holnapra enyhül-e a szél.

33. nap, július 22. hétfő.

Éjszaka megnyugodtam, hogy azért Izlandon sem angyalok élnek. Hanem ugyanolyan gyarló, enyhén rosszindulatú, magukat viccesnek tartó teremtmények, mint bárhol e világon, és amit úgy hívnak, hogy ember. Éjszaka szerencsére nem volt túl nagy a forgalom. De 10 autósból 8 kötelességének érezte, hogy a tekerésben kifáradt hülye biciklistának, aki az úthoz közeli, onnan jól látható sátorban piheni ki a kemény nap fáradalmait, az óra állásától függetlenül csináljon egy ébresztőt. Hangos dudaszóval, a motor felbőgetésével, mindegy mivel, de nehogy már átaludja az éjszakát zavartalanul az az őrült, aki arra vetemedett, hogy körbetekeri az országunkat! Rosszindulatnak veszem, mert szerintem ők is tudják, hogy vicc az, amin mindkét fél nevet. Na, mindegy, belefért, mindig gyorsan visszaaludtam.
Reggel elég korán fent voltam, ilyenkor még nincs forgalom, hűvös volt, de reggeli viszonylagos szélcsend. Nekiindultam. Negyed 8-kor már az onnan 7 km-re levő N1-es kútnál voltam, ami 8-kor nyitott. Gondolkodtam, de jó nagy volt, megálltam, jó lesz tisztálkodni, borotválkozni, vizet venni, és rátölteni az akkukra. Egy érdekes kis emlékmű is állt az amúgy Infó-pontként is működő centrum szépen parkosított környékén. Mégpedig az ország első idők béli, még lóval járó postásainak állított emléket. Belegondoltam, hogy akkor még, utak hiányában, tényleg nem lehetett egyszerű feladat egész évben széthordani a küldeményeket az ország legtávolabbi pontjára is. Ahogy a szöveg írta, az akkori telepeseknek egyetlen kapocs volt a posta a szülőföldjükkel, az otthon maradottakkal, és tulajdonképpen a világgal. Egy amerikai film jutott eszembe, azt hiszem annak is a Postás volt a címe, és tudom, Kevin Costner játszotta a főszerepet.
Aztán a nézelődésben eljött a nyolc óra. Meglehetősen nagy létesítmény volt, étterem, bisztró, ajándékbolt, és nagyon sok asztal. És volt olyan asztal, ami mellett a falon sokdugós konnektor volt. Na, ide ültem én le! Töltögettem, rendezgettem a dokumentumokat, neteztem egy keveset, olvasgattam. Jó három órát elidőztem, végig szinte egyedül voltam vendég. Mikor láttam, hogy milyen rég ücsörgök bent, villámgyorsan összekaptam magam, és indultam tovább.
(Egy utólagos adalék ehhez a „villámpakoláshoz”. Este, letáborozás után, egy nagy hágó túloldalán, jó 40 km-el odébb ért a dermesztő felfedezés! Az egyik kis dobozkát, benne elég fontos „kütyükkel” csatlakozók, kábelek, adapter, sőt, egy memóriakártya, ott felejtettem az asztalon. Azt, hogy vissza egy métert sem, még így is komolyan gondoltam. Egy esélyem volt, a mögöttem haladó Toncsi barátom, akivel napok óta terveztük, hogy utolér, és találkozunk. Neki küldtem egy SMS-t, hogy mivel úgyis útba ejti a kutat, hozza már utánam a szerelést, ha a pincérek megtalálták. Toncsi azóta sem jelzett vissza az üzenetre, igaz, utol sem ért végülis az út alatt, a személyes találkozó sajnos elmaradt.)
Tehát vissza az akkori jelenbe. Tovább indulás után egy pár km. kellemes tekerés a sötét fellegek alatt, lassan feltámadó szembeszéllel, majd egy, a nap további részét meghatározó tábla következett, XY hágó, hossza 37 km (!) legmagasabb pont 475 méter. Ebből főleg az első adat volt meghatározó… Le is szálltam a gépről, és szép lassan elkezdtem az úttal együtt kapaszkodni. Meglehetősen macerás dolog ám ez, jól ellehet vele lenni hosszú órákon keresztül, főleg, hogy a szembeszél, amelynek már nem állja útját a magas hegy, egyre jobban erősödik, néha eléri a viharos fokozatot, olyankor a lejtőn lefelé guruló biciklist is megállítja!
Olyan 4 óra elteltével értem fel a csúcsra, meglehetősen unalmas órák voltak, a környékről nem igazán lehet ódát írni, csupasz dombok, és aztán egy hepehupás fennsík. A csúcson volt egy 15 perces pihenőm, filmezéssel, fényképezkedéssel, és elkezdtem ereszkedni. Persze ez még messze nem volt a 37 km-nek a negyede sem, a lejtőben is elég sok tolós volt, ez is persze főleg a szembeszél miatt. Nagyon már nem is erőltettem a dolgot, megvolt a napi minimumnak magamnak felállított 30 km, kiállót kerestem. Délután fél 5 körül aztán egy lejtő aljában egy szép kis folyócska partján úgy ítéltem meg, hogy ez alkalmas lesz egy éjszakai pihenőnek. Megdumáltam az ott legelésző birkákkal, ők sem ellenezték, sőt egy kicsit odébb is húzódtak, így sátrat vertem. Mellettem egy csodálatos gyapotvirág-mező fehérlett.
Eléggé ki voltam, eldőltem egyet szusszanni, és egyszer csak arra ébredtem, hogy elaludtam. Valahogy nyolc óra lehetett, úgy látszik csak sokat kivett belőlem a kapaszkodás, meg a szél. Ezzel aztán jó időre kiment a szememből az álom, most már megvacsoráztam, ezt megpróbálom még felrakni, bár itt a lapály alján, a folyó mellett a térerő úgy nézem nulla. Aztán még olvasok egyet, Harkányi Árpiékkal „együtt utazok” a világkörüli nászútjukon, most épp Bangladesh útjait rovom velük harmadik utasként. Na, holnap folyt. köv.

34. nap, július 23. kedd.

Éjfélig sikerült olvasni, tényleg nem voltam álmos. A sátorhelyet kicsit hebehurgyán tapostam meg, örültem a vastag zöld fűszőnyegnek, közben fekve derült ki, hogy azok alattomosan köveket rejtenek. Igencsak helyezkednem kellett a lyukas, így gyakorlatilag semmit sem érő önfelfújó (fújhatom!) matracomon, hogy a kövek jól helyezkedjenek a lengőbordám, és a medencecsontom közti csontnélküli részen. De azért reggel lett! Barikák ébresztettek, ők már, nem látva mozgást abban a furcsa terepmintás kupolában, közelebb merészkedtek a legeléssel. Mikor kinéztem álmos szemekkel, persze lett is riadt futás. A környéket titokzatos lepelként sűrű köd borította, de ahogy felnéztem, pár méter után átsejlett az ég kékje. Csípős volt a reggel, csak magasban voltam.
A szokásos reggeli rituálé után indulásra készen voltam, még sapka-kabát-kesztyűvel megerősítve. (Ma reggel elfogyott az Ivettől kapott, rendkívül pozitív hatású protein, ásványi anyag, és vitamin mix. Köszönöm, és nagyon hasznos volt!) Aztán elkezdtem gurulni! Tök egyedül, ilyenkor itt még mindenki alszik, a közben felszálló köd fölött ragyogó kék, felhőtlen ég volt, gyenge hátszél segített, de az út amúgyis nekem lejtett. Öröm volt menni! Előbb még egy ideig folytatódott az utat kísérő kopasz domboldal, a szurdokban csörgedező, majd zúgó folyócskával, majd mind az út, mind a folyó lelassult, a völgy kiszélesedett, és nem írom le sokadszor, de jött a kedvencem! A folyócska kiterült sokágas, száz méter széles sekély folyóvá, mellette pompás gazdaságok, juhnyájak, pompázatos lovak rohangáltak a szabadság boldogságát élvezve, szóval… Ilyenben talán hetekig eltekernék egyfolytában! (Bár, lehet hogy ezt is megunnám…)
Egy emelkedő zárta a völgyet, a tetején egy nagy parkoló, sok turista, és két csupasz, 200 méteres vulkáni kúp. Kint volt a neve, nem idézném, amit olvastam róla, hogy 1992-ben nyilvánították védetté, és meg lehet mászni. Bár a lábizmom mostanában eléggé meg van tornáztatva, azért ezt még bevállaltam. A leírás szerint 3000 évvel ezelőtt tört ki utoljára, de azóta a dombon magán, sőt a kráter belsejében sem igazán sikerült az életnek gyökeret vernie. Fentről remek kilátás nyílt a környékre, és talán hihetetlen, de ilyen tiszta időben bizony 80-100 km-re is ellehet látni. Izland légköre amúgy rendkívül tiszta, a sok szél, és az emberi szennyezés szinte teljes hiánya miatt mindig nagyon nagy a belátható panoráma. Biztos része van ebben annak, hogy nincs kilátást gátló tárgy sem, értem ezalatt a házak, magas épületek, sőt, a fák, erdők teljes hiányát.
Lefelé könnyebb volt, de azért kicsit remegett a lábam. Pár kilométerre onnan egy rejtélyes kisváros, amit a térképek nem igazán jelölnek, az OSM pedig rózsaszínnel átsatírozva, egy zárt egységként, de bevásárlóközponttal, hotellel, benzinkúttal. Bifröst-ként szerepel, a valóságban egy, az előző vulkánok által sok km-es körzetben szétszórt, megdermedt kesze-kusza kopár olvadékmezőnek, (amit azért lassan benőtt a szőnyegpuhaságú aljnövényzet) tehát ennek a holdbéli tájnak a közepére épült futurisztikus modernségű, rendkívül igényesen kiépített városka egy egyetem. Egy csendes, teljesen bekamerázott, hipermodern épületekkel beépített kis városka. Van minden, könyvtár, a megdermedt lávamezőben aszfaltút kanyarog a szuper kis lakóházak közt, van szállodája, fürdője, mindene, de ahogy elnéztem, minden csak, gondolom az itt élők mágneskártyájára nyílik, működik. Kivéve a szupermarket, ott engem is kiszolgáltak egy kis csokikrémmel.
Aztán egy még vadregényesebb széles völgy, ebben pedig a törpenyíres domboldalban lezárt, szintén csak kapun keresztül megközelíthető lakóparkok, nyaralók, (vagy lakóházak?) övezete következett. Kíváncsi lennék, mennyiért lehet itt egy ilyenhez hozzájutni? Én csak átszáguldottam közte. A tréning felső már délelőtt lekerült, igazi HŐSÉG van! Nagybetűvel! Ilyen meleg nap még nem volt Izlandon, felhő egy szál sem, és olyan ereje van a napnak, hogy éget. Jellemző módon, az előbbi kis egyetemista városkában szinte minden nő (na jó, az a 4-5 akit láttam) bikiniben volt.
A mai terv 30 km volt! De egyszerűen ebben a száguldásra alkalmas időben és körülmények közt nem volt szívem megállni. Jól összespóroltam az időt az út elején, most meg időmilliomos vagyok, hisz Reykjavik 60-70 km-re van. Mindjárt bezárul a kör…
Az út mellett egy gyorsétkezdével, nagy közösségi térrel rendelkező benzinkút hívogatott egy kis pihenőre. Engedtem a csábításnak, főleg, hogy az asztalok mellett sok-sok csatlakozó állt rendelkezésre, az akkumulátorok újraélesztéséhez. Ideális hely naplóírásra, egy órányi szusszanásra, hűsölésre. Ez a kifejezés szerintem Izlanddal kapcsolatban elég ritkán kerül terítékre…
Mikor az akkumulátoraim kicsit életre keltek, és a mai nap eddigi történéseit a benzinkútnál felraktam, kint még mindig hőség volt. Olyan, amit ha leírok, sokan nem hiszik el, de megolvadt az aszfalt! Érdekes meleg ez, mert maga a levegő nem az a fojtós, kánikulai hőség, hanem friss, tiszta. Viszont épp ezért, a nap kegyetlenül tud égetni.
Ebben a gyönyörű, ideális időben, amit olyan ritkán fog ki az ember Izlandon, még mindig nem volt kedvem leállni, mentem tovább. Ez igazi örömbiciklizés volt. Egyszer csak az volt kiírva, hogy Borgarnes. Na, jól meghaladtam! Ahogy az út kiért a dombok szélárnyékából a tenger partjára, a hőérzet 15 fokot esett. A teleizzadt pólóra rögtön tréninget kellett húzni. Ez már egy komolyabb városka volt, közeledtem a civilizációhoz. Ez sajnos azzal is jár, hogy több az ember, több a kocsi. Itt előzött meg egy biciklis pár, (rég találkoztam sorstárssal) bekanyarodtak a kempingbe, de szinte rögtön jöttek is ki. Talán az árak? Szinte együtt álltunk meg a Nettó áruház előtt, franciául beszéltek.
Én aztán a tömeg miatt tovább mentem a Bónusba, amúgy is jobban szeretem, és egy kis kajapótlást ejtettem meg. A város mellett van egy öböl, a kifele menő 1-es út ezt egy 2 km-es töltés-híd komplexummal hidalja át, na, ezen már dolgozott a szél a nyílt óceán felől rendesen! Nem is sokat akartam menni, a széllel szembe fordult az út, csak kerestem egy szélárnyékos helyet a nagy pusztaságban. Ez végül egy trafóház oltalmában meglett, igaz búg egy kicsit a házikó, de legfeljebb elzsibbaszt. Megvacsoráztam, lementem a partra fényképezni, egy cica-mosdás, de nagyon hideg volt a víz és sós, aztán pedig az alvás következik.


35. nap, július 24. szerda.

Illetve én azt csak gondoltam este, hogy az alvás következik, 2-kor még fent olvastam! Előző nap vettem egy kétliteres kólát az egyetem szupermarketjében, estére azt benyomtam. Lehet, hogy ennyire elszoktam a koffeintől? Mindenesetre szenvedtem kegyetlenül, ez tipikusan az az eset, mikor nem bírsz elaludni, azon felidegesíted magad, és akkor meg már végképp nem tudsz. Reggel azért 7 óra előtt fent voltam, és örömmel láttam, hogy ragyogóan süt a nap, és a szél megfordult, hátszélben indulhatok. Gyorsan végeztem a szertartással, és már indultam is. Kb. 3 km-t tekertem fütyörészve, mikor egy szürke felhő tűnt fel a távolban előttem. Úgy nézett ki, és úgy is volt, hogy a tengerből szállt fel a sűrű pára, kúszott fel a hegyoldalba, és olyan 80-100 méter magasságig, a talajtól sűrű köddé állt össze. Persze ebbe bele is szaladtam, és egy jeges leheletű sűrű, alig átlátható ködben haladtam tovább. Nagy élmény volt!
Közeledett a nagy tengeralatti alagút, amit az egyes főútnak fúrtak pár éve a tenger alá, és amin biciklivel (gyalog és lovon sem) nem lehet átmenni. Ezért kellett a két kilométeres alagút helyett megkerülni a Hvalfjordot, csekély 65 km plusszal. Néztem a táblán az árakat, mivel fizetős az alagút, mindenesetre jól megkérik a 2 km-re az árát! Rámentem a régi egyesre, most 47-es, és csöndben tekertem, gyakran toltam, és abszolút nem tudtam hol járok. Biztos szép volt a környék és a táj, de annyira sűrű köd vett körül, hogy 20 méterre még előre sem láttam.
Tényleg vakon, csak mentem, bízva, hogy majdcsak véget ér. Bár, azért az a 65 km elég nagy táv… 30-nál a fjord végére értem, és ekkor csoda történt, hirtelen megszűnt a köd! És tényleg csodálatos táj vett körül! Most, mivel átláttam a túloldalra, megnézhettem azt is, hogy idefelé hol jöttem. A színek a ragyogó és éles napfényben káprázatosak voltak. A part sárga kikericcsel tarkított harsogó zöldje a vízbe futott. És a víz! A rengeteg sokszínű alga. Sárga, barna, zöldes, és mindez egy csodálatos kékségű csillogó vízben. Bámulatos volt. Forgalom szinte alig. Csend volt, illetve csak a rengeteg vízimadár koncertje kísért egész úton. A víz mellől közvetlen az égnek szaladt a kopár, félelmetesen vadregényes hatalmas sziklafal, amit szebbnél szebb vízesések szabdaltak kilométerenként. Igazi álomvilág, mielőtt beérek a civilizáció sűrűjébe. Jócskán elmúlt már dél, ideje volt ebédelni, hol tehettem volna máshol, mint ilyen mesebeli környezetben? A lassan unott csokikrémemnek is más íze volt!
Egy ponton tájékoztató tábla és régi fényképek, ez a fjord volt a II. világháborúban az Amerikai hadsereg, a tengerészet fő támaszpontja, és logisztikai központja Izlandon. Érdekes volt látni a most mesebelien békés fjordot a régi képeken, mikor hadihajók tucatjai népesítették be. Azért így, ma szebb! Sokat veszít, aki leszurkolja a nagy pénzt, hogy hamarabb átérhessen az alagúton. Igaz, ára is volt, rengeteget toltam a gépet lejtőkre, de szinte észre sem vettem, annyira lefoglalt a látnivaló.
Aztán egyszer vége lett, közben még az egyik vízesésnél feltöltöttem a fogytán levő vízkészletemet, és találkoztam az alagút száján a felszínre rohanó kocsi áradattal. Hát, erről semmi szépet nem tudok mondani… Egyetlen érdekes momentum volt, amiért megálltam. Rég meg akartam már örökíteni az itteni útjelző eligazító táblákat. Most sikerült egyet. Szenzációsak!
Jöttem az áradattal, kerestem a kiálló helyet éjszakára. A 65 km-es szinte egyedül megtett, varázslatos kitérő után szinte mellbevágott az 1-es főútra visszatérve az alagútból kibúvó megdöbbentő forgalom. Érthető, hiszen a távolban már látszott a Főváros. Éjszakai pihenőhelyet a nagyvárosok közelében mindig nehezebb találni, elég sokat tekertem még, míg egyszer csak ismerős hely tűnt fel, az a kékvirágos szép mező, ahol az első éjszakámat töltöttem a kör megkezdésekor. És szinte pont ott vertem megint sátrat, a kör bezárult!! Innen már ismerős, egyszer már megjárt útvonalon tartok hazafelé! Ma, a nagy lendületben csúcsot döntöttem, 95 km-t tekertem-toltam, ennyit az úton még egyszer sem sikerült! Azt hiszem, most jót fogok pihenni. Holnap Reykjavik.

36. nap, július 25. csütörtök.

Fáradt voltam! Ahogy, (elég későn) letettem a fejem, zsibbadt álomba merültem, nem zavart engem sem madárfütty, sem forgalom, reggel fél nyolcig aludtam. Akkor a szokásos protokoll szerint túlestem a reggelen, és nekiindultam a Fővárosnak! Most jó fiú akartam lenni, meg időm is volt, kimentem a bicikliútra. Értékelem az illetékesek szándékát, hogy legyen minél több bicikliút a nagy forgalmú utak mellett, hogy biztonságosabb legyen a kerekezés. De a rendszer, és főleg!!! a tájékoztatás nagyon hiányzik az egészből. Talán túlzás lenne leírni azt, hogy gyerekcipőben jár. Ez még bizony tipegő sincs, ez mezítlábas. Sehol, semmi a jó minőségű aszfaltcsík mellett, hogy az hová visz, ha elágazik melyiken hová jutsz. Szóval, ez még most, csak megfelelő helyismerettel rendelkező helybélieknek való. Végigjöttem én is, meg gondolom sokan mások, idegenek is, de hogy hányszor futottam lyukra, hányszor mentem vissza km-eket, nem számoltam. Na, mindegy, nem reklamálok, ráértem, csak ha már a szándék megvan, és csinálni akarunk valamit, azt csináljuk jól, használhatóra.
Azért beértem. Megkerestem elsőre a kempinget, hááát… 1400 Kr./fő egy éjszakára. (Megjegyzendő: itt Izlandon, érdekes rendszer van, /főre fizetsz. Tehát mindegy, hogy egy csóró kis foltozott sátorral foglalsz 2 m2-t, vagy egy lakóbusszal 30-at, ugyanazt a pénzt fizeted.) Szóval, így hó vége közeledtével kicsit elgondolkodtató az a 2600/éjszaka is. Szerencsére azért nagyon alapos terepszemlét, és főleg „rendszerszemlét” tartottam, és felfedeztem a laza pontokat. Ezek egyikét használva fogtam a fürdőcsomagomat, bementem egy zuhanyfülkébe, és egy isteni félórás forró fürdőt vettem, megborotválkoztam, és így megtisztulva vágtam neki a városnak, a döntést estére halasztva.
Gyorsan kitaláltam a várost körülölelő tengerparti sétányra, ami tájékozódási és viszonyítási pontnak is remek. Itt karikáztam végig, kényelmesen, ragyogó napsütéses időben. Az első benyomás a városról nagyon jó. Igaz, hogy csak kb. mondjuk Miskolcnyi, (240-250 ezer) a lakossága, de tényleg egy lakható helynek néz ki. Tágas, a modern üzleti központ pár utcáját kivéve alig van magas ház, és a leg-belváros is büszkélkedik 1900 körül épült egyszerű hullámlemez borítású földszintes ki házikóval. és ez valahogy nagyon kellemes hangulatot ad a helynek.
A két, ill. a templomhoz vezető fél utcát beleszámítva három főutca kicsit talán elegánsabb, de a házak itt is ilyenek. Ide tömörültek azért a jobb ékszerüzletek, butikok, ajándékboltok, és a sok gyorsétterem, kávézó. Hivatalosan sétálóutca, de úgy néztem legalább a célforgalom engedélyezett. Ettől függetlenül csendes, nem zsúfolt, vannak emberek, de nem tapossák le egymást. Senki nem kapkod, nem rohan, az egésznek egy olyan kellemesen bágyadt hangulata van. Szóval tetszik!
Megint kint a parton egy ismerős kis fehér épület ékelődött, körülötte tágas zölddel, a modern épületek közé. Abban az időben a világ megismerte ezt a házat, ez a Höfdi-ház. Az abban az idő, az 1986-ban volt, amikor okt. 10-11-én itt, ebben a tulajdonképpen jellegtelen házikóban találkozott a két világhatalom két legnagyobb hatalmú, de legalábbis legnagyobb szavú embere, Gorbacsov és Reagan. Két napot dumcsiztak a tengerre néző nappaliban, és egy csapásra megszűnt a fultoni beszéd óta, tehát a II. világháború vége óta csendben tomboló hidegháború, ami annyi ember szabad életét nehezítette meg, és olyan horribilis pénzt felemésztett. Azért nagy dolog volt ez.
Az épület valamikor az 1920-as években épült, sokáig angol tulajdonban volt, a háborúban angol konzulátus, majd követség, és megfordult itt Churchill és Marlene Dietrich is. Együtt. Az itteni szellemhistóriákról olvasgatva az út előtt, valahol olvastam, hogy ennek a háznak is van saját, ráadásul többek által észlelt nem evilági lakója. Érdekes lenne egy éjszakát ott tölteni, de most múzeumként üzemel.
Nézelődtem, élveztem a semmittevést, hogy nem volt kitűzött uticél, hogy nem kellett küzdeni az elemekkel, az emelkedőkkel, és a kilométerekkel. A parton a kikötőhöz értem, a bejárat mellett egy csupaüveg nagy épület, a Harpa Concert Hall. A futurisztikus külsejű épület, amit 2011. május 13.-án avattak, sok funkciót tölt be. Ebben a - ha jól számoltam felfelé és a föld alatt összesen hatszintes – hipermodern tervezési és építészeti csodában 400 szobás hotel, luxus apartmanok, kiállítási termek, éttermek, kávézók, a föld alatt több szinten parkolók, hatalmas koncertterem található, és…. az előcsarnokban konnektor a falban, és mellette szék. (Na, mire használtam?)
Felmentem a félig-meddig a város jelképévé emelkedett Dómhoz is. Legalábbis a Reykjaviki képeken, képeslapokon mindegyiken szerepel ez a sok vitát kiváltó modern templom. A vitát a forma váltotta ki, sokan kérték számon azt, hogy miért hasonlít az épület egy kilőtt űrhajóra. Hát ezt döntse el mindenki maga, az épület tiszta fehér, szinte dísztelen külsejének a puritánságát talán csak a belső egyszerűsége múlja felül. Érdekes, na! Nekem a legjobban a padsorok praktikuma tetszett, amelyeknek a háttámla egyszerű átbillentésével meglehet egy mozdulattal változtatni az ülésirányát. Ha Istentisztelet van, akkor az oltár felé néz, ha orgonakoncert, (nagyon gyakran) akkor a bejárat fölötti orgona felé.
Tekertem tovább, és megnéztem az öreg kikötőt. Nagy hajó igazán nem volt, a legnagyobb egy hadihajó volt, a romboló(?) az ország szerintem egyetlen hadihajója, mivel hadserege nincs, ez is a parti őrség feliratát viseli. Aztán itt van az ország szerintem ugyancsak egyetlen mozdonya is, mivel vasútja sincs Izlandnak. A kiállított kis gőzös a kikötő építésekor húzta a kővel megrakott vagonokat az erre az alkalomra kiépített párszáz méteres pályáján, valamikor a múlt század elején.
A kikötő turistákkal volt tele, a kis mozdonyt épp egy mindenütt jelenlevő „kici japán, a kici fényképezőgéppel” páros hölgytagja mászta meg, lovagja sűrű fényképezőgép-csattogtatása közepette. A parti sétányon még elkarikázgattam a messziről látszó világítótoronyhoz is. 6 km-re volt, egy kiugró földnyelv végében, a környék pedig egy igazi madárrezervátum volt. Sok fővárosi kirándult ide, sétáltak, futottak, vagy piknikeztek. Egy fotózó idősebb férfi figyelt fel a nagycsomagú biciklimre. Megszólított, kérdezett, és a vége egy majd félórás beszélgetés lett, ömlött belőle a dicshimnusz az országáról. (mondjuk megértem, igaza van) Elszaladt a kocsijához, hozott térképet, és úgy melegében legalább 50 csodálatos célpontot mutatott be az ország legkülönbözőbb pontjain, a fényképezőgépe kijelzőjén levő képekkel illusztrálva, amiket Ő már bejárt. Igaz, kocsival. Nekem egy évbe telne…
Vissza a házak közé, közben beborult, rögtön hűvösebb lett. Elindultam a parti úton a másik irányba, zöld területet figyeltem, egy csöndes éjszakai búvóhelyet. Sikerrel is jártam, a központtól 2 km-re, egy valamilyen kis üzem mellett, a víz közelében találtam egy alkalmas kis beugrót, egy éjszakára megteszi. Az út olyan 60-70 méter, a kocsik sem a fülem mellett húznak el. A további napokat majd látjuk. Időjárásfüggő is, gyakorlatilag az útnak, a kalandnak vége.


37. nap, július 26. péntek.


Igen, ez már a jól megérdemelt pihenés ideje. Este éjfélig fent voltam olvastam, de legyünk őszinték, percenként elkalandoztam. Emlékek tömege villant fel, a nehéz és szép pillanatok, azt hiszem, ennek az útnak is a feldolgozása is jó időbe telik, mint a két évvel ezelőtti Skandináv úté. Most ugrok a mai napban, délután betévedtem a városháza hipermodern épületébe, és annak az alagsorában volt egy kiállítás, illetve egy külön nagy teremben ott volt egy hatalmas terepasztalon Izland méretarányos domborzati makettje. Az összes hegyekkel, tavakkal, fjordokkal, fennsíkokkal, folyódeltákkal, gleccserekkel, vulkánokkal, szóval minden, ami nekem akadály volt, a sok-sok napi, és sok kilométeres nehézségekkel, és ahogy néztem, beleborzongtam! Most egy kicsit hihetetlen hogy én ezt megcsináltam. Percekig álltam előtte, aztán lassan körbejárva fedeztem fel egy-egy kritikusabb helyet, majd felmentem a felette levő emelet galériájára, és hosszú percekig néztem onnan fentről. Minden kis pár centis rész nekem egy átküzdött nap volt, minden pár milliméteres emelkedő nekem egy sokórás megfeszített kapaszkodó, minden óceán parti kopár folyódelta nekem egy szembeszéllel viaskodó nap.
Ahogy lassan képzeletben végigmentem a tekintetemmel, minden nap, minden kínlódás, minden átélt és meglátott csoda, minden esti táborverés felvillant. Ezért mondom, hogy sok időbe fog telni ezt megemészteni, pláne mikor majd a képeket rendszerezem, a sok órás filmet kibontom, megvágom.
Reggel sokáig lustálkodtam, olvasgattam, nem siettem, vártam, hogy felszálljon a mindent beborító köd. Mert az volt rendesen. Mikor végre 11 körül összeszedtem magam, az első utam a kempingbe vezetett, tisztálkodás. Itt figyeltem meg egy nagyon közösségbarát, és ötletes dolgot. Van a recepció mellett egy sokszintes polc, soronként kategorizálva. Akinek valami elmenetelkor feleslegessé válik, nem akarja cipelni, stb. az ide kirakja. Aki szétnéz, és felfedez valamit, amire szüksége van, az elveszi. Egyszerű, mint az ék, és végtelenül hasznos. Csak szemléltetésképpen, amit ma pár másodperc alatt kiszúrtam. Rengeteg különböző telítettségű kemping gázpalack, de biztos, hogy mindegyikkel még jó pár reggelit, ebédet meglehet főzni. A repülőre felvinni úgysem lehet. Ruhaneműk, széldzsekik, nadrágok, túracipők. Tisztálkodó szerek, sampon, folyékony szappan, dezodor spray, wc papír, sőt, betétek. Élelmiszerek, szószok üvegben, fűszerek, darab olajok. Bicikli alkatrészek, bukósisak, sok külső belső. Útikönyvek, tájékoztató, kalauzok, kiolvasott szépirodalom. Mind használt, de mind használható. Én szenzációsnak tartom.
Még ködben bekerekeztem a sétáló részbe, leparkoltam a szerelvényt egy Bónus előtt, vettem csokikrémet, kekszet, egy padon megebédeltem, majd a biciklit magára hagyva csavarogni indultam. Felmerülhet, hogy miért bontottam sátrat, miért cipeltem magammal egész nap a nagy rakományt, főleg, hogy ma este is ide szándékoztam, és ide is tértem vissza. Eldugott hely, nagyon becsületesek az itteni emberek, az országban gyakorlatilag ismeretlen fogalom a bűnözés, de…. Fővárosban vagyok, itt már „ hígult” a populáció, elég sok az idegen. Figyelmeztető jel volt, amit útközben sehol sem láttam, hogy a sétálóutcákban mindenki lezárja a biciklijét, ha csak a boltba ugrik is be! Ide is betört a civilizáció szelleme. Én persze több órára sem zártam le, mert nem volt mivel. Meg akinek az kell, hogy azzal birkózzon, ám tessék, vigye, próbálja meg!
Bejártam szinte minden utcát, Városháza, Parlament, üzletekben nézelődtem, szóval lazítottam. Délutánra akkutöltésre beültem a tegnapi Harpa Centerbe, jó két órát olvasgattam, nézelődtem. Valószínű sokat voltam egyedül, mert érdekeltek, és jó érzéssel néztem az embereket. Épp eszperantó világtalálkozó van a centerben, tehát volt mit nézni, elég sokszínű volt a paletta. A szomszéd dokkban éjszaka kikötött egy hatalmas óceánjáró, az Ezüst Felhő, az is hozott biztos érdekes embereket, de nagy volt a nyüzsi. És mégis, csendben, nyugodtan zajlott az is. Olyan „izlandiasan”
Bár őrültek, főleg a fiatalok közt itt is vannak. A végtelen tolerancia mindent megenged, és sok mindenre felbátorít. valamilyen ifjúsági focitorna vége lehetett ma, fiú-lány, mert délután egy csomó, kissé becsípett, de gátlástalanul jókedvű focimezes játékos lepte el a környéket. Akkor figyeltem fel, mikor két mezes srác bejött, az egyik a Hall közepén, az Info pult előtt ledobta a mezét és a nadrágját, és egy szál alsóban pózolt, míg a másik fényképezte vagy filmezte. Aztán felkapta a ruháit, és kiszaladtak. Rá két percre ugyanezt egy ifjú leányzó játszotta el, bugyi-melltartó határt szabva. (neki jobban állt.) És senki nem botránkozott meg, nem hívtak rendőrt, mindenki mosolygott. Amit meg kint az utcán, a téren műveltek…
Közben kisütött a napocska, kiültem még a sétányra, később kikerekeztem a nagykikötőbe, horgászokat nézegettem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy este van. Már az óra szerint, mert a nap még magasan sütött. Visszatekertem az eldugott vadkempingemhez, sátrat vertem, megvacsoráztam, és olvasással próbáltam álomba ringatni magamat. Egy napot még maradok.

38. nap, július 27. szombat.

Ragyogó napsütésre kukucskáltam ki reggel a sátor-ajtón, csak még korán. Itt még hét óra után a fűszálak is aludtak a sátor előtt. A délelőtt olvasással telt. Megint kikaptam magamnak egy olyan könyvet a sok közül, amit szó szerint „nagyon nehéz letenni”. Jorge Amado: A kikötő. Nekem nagyon bejön, csodálom, hogy eddig még nem botlottam bele. Szóval korai kelés ide, korai kelés oda, az ebédre, délben raktam csak le a könyvet. Utána azért felkerekedtem, csak ne poshadjak már ebben a gyönyörű időben, a sátorban! Nem tudom, hogy fogom viselni az otthoni kánikulát, ha hazaérek! Igaz, lesz még két hetem az átmenetre, akklimatizálódni Londonba. Itt napközben 12-14 fok közt volt, de a ragyogó, és zavartalan napsütés miatt a hőérzet ennél sokkal magasabb. Annyira, hogy én is rövid ujjú pólóban vágtam neki a napnak.
A központba érve egy nagy kirakodó vásár-szerűség fogadott, valamilyen termelők piaca, vagy vására lehetett, már másik városkában is találkoztam ilyennel. Apró sátrakban egy-egy gazda kínálja a saját termékét. Van itt kolbász, szalámi, rengeteg sajt, lekvárok, különböző pástétomok, gyógynövény teák, és felsorolni is lehetetlen. Persze minden eladó, de!!! Mindent lehet kóstolni! Hát, ugye ne is folytassam, megvolt a második ebédem. Időm volt, és én akkurátusan mindent végig kóstoltam. És, mindent megdicsértem.
Amúgy szombat lévén, és remek idővel megáldva, az egész város egy majálisi hangulatban volt. Az éttermek, kávézók, pubok teraszai zsúfolásig tömve, de az amúgy nem kevés szépen füvesített zöldterületen is egymást érték a piknikező emberek, családok, baráti társaságok. A Parlament körüli zöldterületen százak feküdtek kint pokrócokon, vagy csak úgy, a füvön, ettek, ittak, nevetgéltek, beszélgettek. Fergeteges feelingje volt ma a városnak. Nem az autók, nem a zsúfoltság, nem a tülekedés, lökdösődés, nem a rohanás, a rosszkedv uralta az utcákat, tereket, hanem a nyugalom, a jókedv, a higgadtság, a tolerancia. Mint úgy általában mindig. Mind jobban tetszik az itteni élet. Mindenki mosolyog, türelmesen lassú, mindenki udvarias, nem néznek, nem szólnak meg senkit, mindenki azt csinálja, ami jólesik neki, azon a határon belül, hogy mást, másokat ezzel ne zavarjon.
Csak úgy eszembe jutott, hogy talán nem véletlen, hogy itt volt a világ első női miniszterelnöke, sőt, 2009-ben itt választottak először a leszbikusságát nyíltan vállaló női miniszterelnököt. A tolerancia mindenek felett! Szóval jó volt sétálni, el is szaladt szépen az egész nap. És érdekes, én is végigmosolyogtam a napot, és bár úgy csavarogtam, hogy nem jött velem senki, de egy percre nem éreztem egyedül, magányosnak magamat.
Olyat is láttam, amit ebben az országban még nem. Az utcán kígyózó sort egy üzlet előtt, bebocsájtásra várva. Szerintem nem sokan találnák ki milyen üzlet volt. Mint régebben már írtam, alkoholt csak erre szakosodott üzletben árulnak 2.5% erősség felett. És nagyon kevés helyen. Na, ez egy ilyen üzlet volt! Azt hiszem Vínbuvín a nevük ezeknek, és ugye szombat este következik. Aki nem akar szórakozóhelyeken, méregdrágán alkoholizálni, az itt szerzi be az esti betevőt. Hogy jó-e ez a centralizált árusítás, és mi az értelme?? Mindenki döntse el maga, illetve szerintem nem túl sokára otthon mi is megtapasztalhatjuk ezt a rendszert.
Még egy kis energiavételezés következett a Harpa-ban, egy kerülő a kemping felé, rám fért már két nap után, a napi tisztálkodó mosdás után egy jó nagy, forró zuhany is, újra táborverés a megszokott helyemen, (szerintem egy-két hónapig is elsátorozhatnék én itt ezen a csendes helyen, a központhoz közel, nagyon jól választottam) vacsora, és megint csak egy hosszú olvasással zártam a napot. Másnap reggel terveztem továbbindulni reggel Keflavikba.


39. nap, július 28. vasárnap

Éjjel szertefoszlott a gyönyörű idő varázsa. Sokáig fent voltam, vacsora után még kimentem a közeli tengerpartra, éjfél körül kezdett a nap lejjebb menni annyira, hogy „aranyhidat” csináljon a vízen, ami a lassan megjelenő szórt felhőkkel különösen szép volt. Aztán még olvastam, de ettől függetlenül nem sokkal hat után már fent voltam. Nem is sokat szöszmötöltem, tudtam, hogy a vasárnap kora reggeli indulás különösen jó választás volt a városból kijutás szempontjából. Gyors sátorbontás, elköszöntem a 3 éjszakára kényelmes és csendes menedéket adó kis búvóhelyemtől, méghozzá úgy, hogy remélem, egyszer még vendégül láthat!
Egy gyors kitérő a kempingbe, reggeli tisztálkodás, vízvételezés, és start. A város a végletekig kihalt volt. Egyszer már használtam azt a hasonlatot, hogy mintha evakuálták volna, de ez most is maximálisan illett rá. Zavartalanul tekertem ki a sok kis elővároson át vezető 40-es úton. Próbáltam a bicikli utat használni, de minek, mikor egyszer csőbe húzott, és elvitt, nem is kísérleteztem, hisz majdnem csak én voltam egyedüli közlekedő a nagy úton is. Feltűnő volt, hogy mind nagyobb, a nem sokkal előttem átvonult eső nyomait láttam mindenhol, tiszta víz volt minden, hatalmas tócsák, mint egy jó kis felhőszakadásnál. Igaz, az ég is szinte feketére vált, ez Reykjavikban még nem látszott.
Az esőt sikerült megúsznom, és egy menetben, 3 és fél óra alatt átértem, ami a 46 km-re nem rossz. Talán túl korán is érkeztem, Keflavikban is minden kihalt volt. Nagyon lehűlt a levegő, barátságtalan idő volt, egy buszmegállóban muszáj volt teljes trikócserét végrehajtanom, mert az átizzadt trikóban nagyon fáztam. Nem sok ötletem volt hirtelen, hogy mit is csináljak, de aztán beugrott egy jó ötlet, uszoda! Emlékeztem merre van, és reménykedve, hogy talán itt sem nagyon drága, elkerekeztem odáig. Hát itt még olcsóbb, mint másutt, 400 Kr, 700 Ft, persze hogy rögtön bementem. Elég sokan voltak már, főleg gyerekekkel. Szembetűnő helyeken kint van egy figyelmeztető tábla, hogy a medencébe lépés előtt milyen testrészeinket mossuk meg alaposan, ez egy emberi sziluetten be is van pirossal karikázva. Az alap tábla izlandiul, németül, angolul és franciául van. Ami feltűnt, mind mellett ott van egy még nagyobb kiegészítő ugyanerről, lengyelül. Mindenhol. Akkor azért biztos szép számmal élnek itt polákok!
Sok jó, és érdekes dolog van. Az öltözőbe már csak zokniban lehet bemenni, a cipőket a folyosón, egy nagy közös polcon kint kell hagyni. (Nem lopták el.) Több kis ülőmedence van, két fokonként emelkedő hőmérséklettel, egész a forró 40 fokosig. A szauna használata természetesen benne van a belépőben, úgymint bármié a fürdő területén. Sok-sok játék a gyerekeknek, matracok, úszógumik, karra húzható védőpaplan a piciknek, mind-mind ingyen, kitéve „szabadszedésre”. A zuhanyozóban nem kell a saját szappanodat, samponodat használni, adagolókból vehetsz tetszés szerint, és mindig van. Fürdés után a fürdőruhádat egy direkt erre szolgáló kis centrifugával szinte megszáríthatod. Működő digitális testmérleg, és természetesen kézi hajszárító. Van „alvómedence”. (Ez nagyon tetszett.) Egy sokszögletű, kb. egyenletesen 30 centi mély melegvizes medence, alacsony peremmel, „párnával”. Azt figyeltem meg, hogy sokan fekszenek benne, a fejüket a párnán nyugtatva, és relaxálnak. A medence melletti hangszóróból andalítóan lágy zene szólt. Belefeküdtem, becsuktam a szemem, és olyan villám gyorsan elaludtam, hogy észre sem vettem. Majd egy órát szundítottam, megvolt a déli szieszta. A végén, távozáskor a nagy előcsarnokban kávéval kínáltak. Mutatták, hogy ott a nagy termosz, poharak, tej, cukor, bátran szolgáljam ki magam, amennyi jólesik! Szóval így kellene. Nem akarok én tippeket adni, mondjuk a Napfényfürdőnek, de sok ezer forintos belépőért, egy kis ötleteléssel, figyelmességgel, kevesebb flanccal, sokkal emberibb, barátságosabb kiszolgálást lehetne adni, amire tényleg mindig emlékezni fog az ember, és szívesen megy vissza, mert itt vendégül látják!
Onnan ki, a Bónusba be, vettem még egy kis sonkát, mint legolcsóbb húsáru. Aztán csak úgy nézelődve kijutottam a kikötőbe. Itt rengetegen voltak, mindenki horgászott. És eredményesen! Álmomba sem gondoltam volna, hogy ebben az elég koszos kikötőben (mindegyik az) ennyi lepényhal, és makréla van. Percenként húztak ki egyet-egyet, sőt, volt, aki három horoggal dobott be halszelettel, és fél perc múlva úgy húzta ki, hogy három szép lepényhal volt rajta. Volt kint egy nagy társaság, vonásaik alapján vagy valami dél-amerikai országból, vagy Fülöp-szigetiek. Volt a társaságban két apáca is, na, ők voltak a legnagyobb horgászok, és a legszerencsésebbek. A parton három nagy szatyorban már vagy 10 kiló hal fickándozott.
Sajnos volt az egésznek egy csúnya része is, a bedobott sok-sok halszeletre természetesen jöttek a sirályok is. És nem lehetett kivédeni, hogy nagy mohóságukban vagy még dobás közben a levegőben, vagy a vízben ne csapjanak rá, és az egymással versengésben nem voltak óvatosak, nem érdekelte őket a horog. Rövid idő négy sirályt láttam, hogy beakadt horoggal emeltek ki a csőrénél fogva, a kb. 10 méter magas mólóra, a levegőben lógva.
Mennyire fájhatott az nekik! És még kioperálták a horgot… Tiszta vér volt minden, szerencsétlenek meg félholtan szédelegtek mikor visszadobták őket. Aztán volt, amelyiknek a szárnyába, volt, amelyiknek a lábába akadt horog. Az sem volt kellemes látvány, gondolom még kevésbé kellemes érzés.
Nézelődés közben eleredt az eső, és hirtelen nagyon rákezdte. Akkor már bántam, hogy nem vertem korábban sátrat, elég rendesen eláztam. Oda tekertem vissza, ahol induláskor két éjszakát már eltöltöttem, nem sok minden változott, esetleg annyi, hogy figyelmesen lenyírták a füvet. Biztos tudták, hogy jövök. Úgy látszott esős éjszaka lesz, a város is kiürült, úgy döntöttem, egy ilyen elég strapás nap után, abban az időben én már nem mozdulok ki a kis menedékemből. Természetesen olvastam.

40. nap, július 29. hétfő.


Aki figyelmesebben olvasgatta ezt a naplót, talán észrevette, hogy a címben az „… 50 nap alatt” 40-re változott. Igen, ez a nap volt az utolsó, eljött a búcsú, a kalandnak vége! Az óvatos számítással, a teljes ismeretlenséget, és a várható nehézségeket belekalkulálva max. 50 naposra tervezett út véget ért. 40 nap alatt csak biciklivel, a legkisebb külső segítség nélkül megkerültem Izlandot! Az utolsó este, mikor beálltam a repülőtér elé, hogy szétszereljem a biciklit, 2026-ot mutatott a kilométeróra. Mint a Skandináv naplónál, itt is kell pár nap, hogy az élmények, az érzések „ülepedjenek”. Utána lesz még egy összefoglaló végszó is. Most csak annyi, hogy mikor idekanyarodtam a reptér elé, ahonnan 40 napja elindultam, (bevallom, kicsit gondterhelten) boldog elégedettséggel sóhajtottam egy nagyot, mert 100%-ban, minden negatív változtatás nélkül sikerült megtenni ezt a nagy utat, pontosan úgy, ahogy elterveztem, sőt, egy-két útvonal-bővítés is belefért.
Na, de kezdjük a reggellel. Éjszaka még egy kicsit esegetett, a sátor még utoljára beázott, de ezt már megbocsájtottam neki. Korán ébredtem, de még visszaaltattam magam, nem volt sietős az utolsó nap. Kényelmes reggeli, még egy kis „ágyban” olvasás is belefért, de mikor 10 körül hallottam, hogy éled a város, én is pakolni kezdtem. Most már a repülőútra is gondolva. A sátornak azért járt a megbocsájtás, mert elváltak útjaink. Megköszöntem neki, hogy társam, és menedékem volt ennek a két utolsó útnak oly sok nehéz éjszakáján, hogy vigyázta álmomat, de az idő elszállt felette, a javítása többe került volna, mint egy új, és az anyaga is teljesen elvesztette már vízállóságát. Tehát ő örökre ezen a gyönyörűen zord szigeten maradt.
Borús volt az ég, hűvös szél fújt, mit lehet ilyenkor csinálni? Lassan tekertem a már ismerős utcákon, a rakparton, majd a kikötőben „kötöttem ki”. Épp akkor állt be egy halászhajó, az mindig izgalmas témának ígérkezik. Még most, az utolsó napon is tudtam megvilágosodás szerű felfedezést tenni. Lehet, hogy nagy butaságot írok, vérbeli horgászok elnézését kérem, de én nagyon megdöbbentem azon, főleg mikor a többi hajót is megnéztem ilyen szempontból, hogy itt nem hálóval halásznak! Hanem horoggal. Sok százzal (ezerrel?). Ez a hajó körben 12 különböző oldalakra kinyúló zsinórleeresztő tölcsérrel rendelkezett. Mind alatt egy nagy orsó, fölötte digitális számláló, (gondolom a lefutott métereket jelzi) az orsókon elég vastag damil, és a fedélzet felett pedig akkurátusan elrendezve a 12 horogrendszer. Ez azt jelent, hogy mindegyik orsótól jön vagy 30-40méter olyan zsinór, amin kb. 5 centinkén egy nagyon rövid előkén egy horog lóg. Ez az előke inkább egy merev távtartó, és biztos fontos, de mindegyik élénkpiros, és giliszta vastagságú. Azt már tényleg csak én rakom úgy össze, hogy erre a sok száz horogra úgysem raknak csalit, (képtelenség lenne), hanem a horgokat csupaszon engedik a vízbe, és a piros horogszár a csali. És hogy mennyire sikeres, azt a kirakodásnál láttam, hatalmas zúzott jéggel betakart műanyag ládákban sok ezer, szerintem 10 nagy láda, tehát kb. 20 mázsa halat emeltek ki daruval. És a varázslatos az volt, hogy szinte mind egyforma nagyságú makréla volt! Ahogy kirakták ott volt a teherautó, hozta a sok láda friss jégdarát, és vitte a halat. Szerintem nem is messze, mert kicsit odébb a szag alapján találtam nagy barakkokat, és abban belesve bizony nagyüzemi halválogatást, csomagolást láttam. Az unalmasnak ígérkező délelőtt érdekessé, és tanulságossá vált.
Kiültem a rakpartra, olvastam egy kicsit, közben néztem szerelmemet, a tengert. Mint az igazi szerelmeknek, a nagy víznek is rengeteg arca van. Most a rideg, hideg, sötéten zord arcát mutatta meg. De ez is szép. Vad, néha félelmetes, nem lehet elmerülni benne, a hullámai nem simogatóak, de így is gyönyörű! Most, hogy fölötte a látóhatár széléig fekete felhők borították, különösen tiszteletet parancsoló volt. Az olvasást sem nagyon támogatta, mert olyan hideg szelet fújt a partra, hogy felkeltem, és visszamentem a házak közé. Már minden utcát, a boltokat, a vendéglőket, a pizzériákat, a múzeumot, a galériákat, mind ismerem, mind tudom, hol van. És hány ilyen város van már, ahol nem tévedek el….
Délutánba hajlott az idő, ideje volt bemenni az információs irodába, visszakérni az induláskor megőrzésre ott hagyott biciklis táskámat. Megismertek rögtön, megbeszéltük az utat, és miután őszintén agyon dicsértem büszkeségüket, az országukat, ők is szívből gratuláltak az utamhoz, és azzal váltunk el, hogy visszavárnak. Talán… Egyszer… Most nagy levegőt vettem, és gyorsan kitekertem a repülőtérre. Rossz érzés volt tudni, hogy vége. Itt a szokásos pörgés, sokan jönnek, ugyanannyian mennek, az érkezőkön a kíváncsi, megilletődött várakozás, az elmenőkön a szerzett élmények feldobott izgalma látszik. Érdekes, hogy itt is sokan vannak, mint bármelyik légikikötőben, itt is pörög az élet, de mégis minden olyan csendes, olyan nyugodt. Most, mikor írok, jó pár órája itt vagyok már. De még hangosbemondót, egy hangos szót nem hallottam.
A bicikli megint szétszerelve, táskában, (leengedve!), a cuccok elosztva, remélem most sem lesz súlyprobléma, és mikor ezeket az utolsó sorokat írom, az éjszaka felén már túl vagyok. Odakint egy kis szürkület, a nap a horizont mögött pihen egy kicsit, de nem soká újra felkel. Én pedig 9.25-kor elutazok Izlandról.

Utószó!

Nem egyszerű dolog ilyet írni! Egy olyan kalandon vagyok túl, ami valószínű megismételhetetlen, legalább is ebben, a „felfedező” formájában az. Ülepedtek az élmények, az érzések. A bevezetőben már írtam, hogy mikor kinéztem az úti célt, igyekeztem mind többet megtudni róla. Ezek, amiket elértem, száraz adatok, tények voltak. Én, amire készültem, ÉLNI akartam ebben az adathalmazban, érezni, élvezni, megélni azt! És úgy érzem, ez maradéktalanul sikerült.
Egy olyan országba jöttem, – és ezt nem tudom, és nem akarom másként megfogalmazni – amilyennek az egész világnak kellene lennie. Az előző, Skandináv utamon már megfogalmaztam azt az érzésemet, meggyőződésemet, hogy mi, emberek, vendégek vagyunk ezen a bolygón, a Földön. És vendégségben illik jól viselkedni, „idomulni”! Nos, Izlandon, (és általában Skandináviában) az Emberek ezt teszik! (Nagybetűvel írtam az Embert, mert ez a viselkedés erre indít.)
Egy sziget, aminek a területe nagyobb, mint Magyarország, (8000 négyzetkilométerrel), és a lakossága 320 ezer, mondjuk annyi, mint Szeged meg Pécs együtt. Ebből a Főváros, Reykjavik 120 ezer fős, a külső kerületekkel 201 ezren lakják, ami az ország több mint 60%-a. Tehát ha az ember elindul biciklizni, meglehetősen néptelen vidéken teker. És amivel ezen a rendkívül kicsi népsűrűségű területen naponta, percenként találkoztam, az a környezettel, a természettel való együttélés, az „igazodás”, a beilleszkedés volt. Az itteni emberek, a családok, sok-soknemzedéknyi múlttal élnek itt. Ezt a földet, – bármily mostoha is – az életüknek, az életterüknek tekintik. Két meghatározó élményem volt ezzel kapcsolatban. Az egyik, amikor az Eyjafjallajökull 2011-es kitörésekor, a lábánál elterülő, vulkáni hamuval vastagon beterített tanyát meglátogatva azt láttam-hallottam, a felújítás, a rendbetétel indokául, hogy a család már itt él 150 éve, és egy percig nem gondolták, hogy feladják ezt, a másik pedig egy kis temető volt. Ebben, az itt nagyon ritkán, és nehezen felnevelhető fák közt bújt meg egy kis temető, ahol a Család tagjai, nemzedékek óta nyugszanak. Tehát a kötödés…
Azt is látni engedte a csavargásom, hogy micsoda munka, micsoda gondoskodás van ezekben a hatalmas birtokokban! Azt már korábban írtam, hogy a család apraja-nagyja, tini gyerekeket bele értve, részt vesznek ebben. És ez a kulcs! Ez rendkívül szimpatikus! Sajátjuknak tekintik, az Övék, a jövőjük…A sziget történetírása foglakozott vele, hogy az emberek mennyire egymásra utaltak. Hát azok! Büszkék, de egymásra utaltak, akik nem szégyellnek kérni, és elfogadni!
2026 nagyon kemény kilométert tettem meg, és azért nem írom azt, hogy tekertem le, mert bizony nagyon sok tolós gyalogmenet volt ebben. A legkevesebb napi adag 30 km volt, a legtöbb 95. De ennek minden métere csodákat tartogatott! Az első napokban nagyon szokatlan volt a végtelen perspektíva. Régebben egy Alföldi tanyán éltem, és mindig azt mondtam, hogy azért szeretek ott lakni, mert reggel, mikor ébredés után kimentem a teraszra, egy hatalmas, tág panorámát láttam, több kilométerre el lehetett látni. Nem volt szomszéd panel, nem volt fa, semmi. Na, ez Izlandon hatványozódott, itt (ha nem volt köd) 80-100 km-re el lehetett látni! Magamnak sem hittem volna, de egyszer, mikor a híres vulkán, a Hekla, „karnyújtásnyira” volt, azt hittem eltévedtem. Rögtön egyeztettem a GPS-en az útvonalamat, és magát a távolságot, és a kristály tisztán látható hegy 85 km-re volt!
A szépségekről szerintem a napi beszámolókban már „áradoztam” eleget. Sok félék vagyunk, sok féle szemlélettel, millió fajta komfort érzettel. A túra után majd két hétig Kislányomnál, Katánál pihentem Londonban. Érdekes volt a majd’ 13 milliós megapolisz nyüzsgése, a pörgés. Kipróbáltam a baloldali közlekedést a biciklivel, kimentem a Richmond-parkba, és egy napra belevetettem magam az igazi, zsúfolt belvárosba, ami tényleg egy kemény „kalandtúra” volt, de… Szóval én jobban éreztem, érzem magam ott, ahol nem emeletes buszok és felhőkarcolók vesznek körül, (nem beszélve a sok ezer sokszínű emberről) hanem csobogó patakok, sziklák, daloló madársereg, és hófehér vattapamacs-birkák.
Nehéz volt! Átéltem olyan vihart, amikor (most már bevallhatom) azt mondtam, hogy itt a vége, és elköszöntem mindentől, mindenkitől. 12 kilót fogytam, a napi menüm meglehetősen egyhangú hideg étel volt. Az innivalót, (napi 5-6 liter) forrásokból, patakokból, vízesésekből, városokban WC-k csapjaiból szereztem be. Én, a napi 6 méregerős kávét ivó „függő”, egyik napról a másikra szüneteltettem a szenvedélyt, és kibírtam. Amit páran már szemérmesen körbeírtak kérdéseikkel, igen, amire a naplómban (július 11) utaltam, hogy a szomjon halás ellen kölcsönvettem Cryllus Bear módszerét, igen, az azt jelentette, hogy reggel kénytelen voltam meginni a saját, éjszaka az erre a célra tudatosan összegyűjtött pisimet. Szóval ezekkel csak arra akarok utalni, hogy néha nagyon nehéz volt. De amit cserébe kaptam, az maga volt a csoda!
De a csoda véget ért. Azt is kérdezték már, hogy nekivágnék-e még egyszer. Most az a válaszom, hogy így nem. Talán egy sokkal komolyabb szereléssel, és sokkal tágabb anyagi lehetőséggel igen. De az sem biztos, mivel a biciklis túra ismétlése már nem lenne kihívás. Amivel most nekivágtam, (utcai bicikli, utcai ruha, kényszerből minimalista felszerelés) „alulmúlni” már úgysem lehet, és talán nem is szabad, az már veszélyes lenne. Viszont az országba beleszerettem! Egy megfelelő körülményeket biztosító utazás, (lakóautó, pénz, stb.) biztos, hogy rengeteg új élményt, csodás pillanatokat nyújtana. Talán! Egyszer…


 

Vége


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Pfizer Viagra Without Prescription Elledib

(EllKnonia, 2019.08.22 21:37)

Mejor Viagra Best Pharmacies In Tijuana Amoxicillin 400mg Suspension Dose For Children [url=http://buyoxys.com]levitra vs viagra[/url] Discount Dutasteride With Free Shipping Website