Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


III.rész

2014.08.18

  21. nap, július 10, szerda.

Reggel monoton surrogásra, és bele-bele kotyogó madár-trécselésre ébredtem. A libanyáj már folytatta a jóízű táplálkozását. Vagy talán abba sem hagyták? Mikor azért kidugtam a fejem a sátorból, a reggelibe belefelejtkezett csapatban lett egy kis ribillió, váratlan volt egy idegen faj felbukkanása. Aztán megbékéltek, és helyreállt a rend az első ijedtségből.
Megreggeliztem, a májas még kitartott, és jött a nagy feladat, sátorbontás! Tudtam, hogy ott rejtőzik a levelek alatt a vérszomjas légycsapat, és csak arra várnak, hogy védtelenül kitegyem a lábam a sátorból. Muszáj volt, nem ragozom, abban a pillanatban támadtak. Annyit tudtam készülni, hogy a kötött sapkámat mélyen a fejembe- fülembe-szemembe húztam, szemüveget tettem, és a szám elé zsebkendőt kötöttem. Viszonylag gyorsan, 2-3 perc alatt kész voltam mindennel, és menekültem felfelé, a kopárságba, ahova már nem követtek.
Lefelé azért mindenképp könnyebb volt, főleg így üldöztetve…. Majd kiköptem a tüdőm, mire azt az 50 méteres szintkülönbséget, kerülőkkel, fent már fekete homokkal küszködve legyőztem. De fent voltam! Ott még utómunkálatként két ügyesebb legyet kioperáltam a szememből, jó nagy, erőteljes fújásokkal az orromból is sikerült száműzni egy párat, indulhattam tovább!
A tovább, az ugyanaz volt, mint előző nap. Kietlen vulkánikus puszta, az életnek, a víznek a legkisebb jele, ígérete nélkül. A forgalom is óránként egy kocsira redukálódott, semmi sem zavarta a küzdelmemet az ellenszéllel. Ez a küzdelem pedig vízigényes. Naponta a legnagyobb spórolással is legalább három liter folyadékra szükségem van tekerés közben. Amikor viszonylag korlátlanul áll rendelkezésre iható víz, ennek a dupláját is megiszom. A kiszáradás főleg az izmokban jelentkezik először, sokkal könnyebben begörcsölnek. Most pedig délre elfogyott a vizem.
Két óra körül beálltam egy kiépített parkolóba, szusszanni akartam egyet. Itt vezetett keresztül a letelepedések, a „honfoglalás” időszakában, mikor kiépített utaknak még nyoma sem volt, egy Lovasút, tulajdonképpen egy felületesen kitisztított, szegéllyel, mint irányjelzővel kirakott egy-ló szélességű csapás. A mellette levő térkép szerint a korabeli úttörő telepesek építették ki és használták századokig ezt az utat, Skálholt és Hólar között, 540 km. hosszan! Ott állni, és belegondolni abba a teljesítménybe, amit akár a megépítése, akár a használata jentett abban az időben….
Míg így elnézelődtem, és gondolatban visszautaztam a múltban, a parkolóba beállt a jelen egy holland rendszámú lakóautó formájában. Felcsillanni látszott a remény, talán csak lesz vizem! Ahogy leparkoltak, és kinyitották az ajtókat, illendően köszönve előadtam a problémámat, és érdeklődtem, nem tudnának-e kisegíteni egy kis vízzel. A válasz rövid volt, és elutasító, és magukra csukták az ajtókat. Kicsit még pihentem, majd, mivel nem akartam, hogy miattam kényszerből csukott ajtó mellett sziesztázzanak holland útitársaim, összeszedtem az energiát, és tovább indultam. Ekkor kinyílt a hátsó ajtó, és a férfi egy félliteres palack vizet nyújtott ki. Felbontott volt, mint később kóstoltam, kicsit kellemetlen ízű, de nagyon nagy szükségem volt rá, megköszöntem.
Tudtam, hogy a legközelebbi település-szerű az Myvaten, talán ott számíthatok vízre, de ahhoz le kellett még tekernem délután bő 50 km-t, annyi félnap még egyszer sem, megközelítőleg sem sikerült. Délután a fáradtság miatt már mindig rosszabbak az átlagok. És hogy a küzdelem még egyenlőtlenebb legyen, hatalmas szembeszéllel kellett megküzdenem, pedig az út alapvetően kedvezően sima volt. Az útközben egyetlen „szembejövő” eseménye egy itt még nem látott, függő kábelhíd volt, a mi Erzsébet-hidunk kisöccse, ami egy sebes sodrással hömpölygő, de a vulkáni homok feketeségét is magával cipelő folyót ívelt át.
Szaporodtak a kilométerek, fogyott az erőm. Egy darabig még reményt adott a láthatáron lassan közelgő hócsíkos hegyoldal, mivel az olvadó hó általában tisztavizű patakot szokott eredményezni. Hát, most nem így történt. Ezeknek a hócsíkoknak a vize, (ha elolvadtak egyáltalán), nem folyt sehová, rögtön elnyelte a föld. Írta valamelyik előzetes tájékozódási irodalmam, hogy a parti részek rendkívüli vízbőségével ellentétben az ország, a sziget közepe feltűnően száraz, de azért nem gondoltam, hogy ennyire. Már igen valószínű volt, hogy ebből nem lesz Myvaten, most már csak valami szélárnyékos táborhelyet kerestem a mind jobban feltámadó szélben. Ez nem volt egyszerű, mivel az egész irdatlan vidék hihetetlen vulkáni aktivitás képét hordozta magán. Az ezer apró vulkáni kúp, az egymásra gyűrődött lemezek, a hirtelen megdermedt olvadt kő egészen abszurd szobrokat formáló alakzatai közt egy sátornyi egyenletes, sima helyet találni, ami megközelíthető, és ami aránylag szélárnyékban is van, sok-sok időbe telt. Ekkor a nagyon erős szembeszél miatt már csak toltam a fogatomat.
Myvaten-hez közeledve azért kicsit erősödött a forgalom, ami azt jelentette, hogy 10 percenként már valamelyik irányból feltűnt egy-egy autó. Mivel mind kevesebb reményem volt arra, hogy megállásig vizet találok, még egy végső próbálkozásra szántam magam. Az üres vizespalackommal megpróbáltam stoppolni, hátha aki autóval vág neki az útnak, jobban felkészült, mint én, és talán van annyi tartalékja, hogy meg tudja osztani velem. Mindkét irányból érkező 10-12 autóval próbálkoztam, aztán feladtam. Elég nagy ívben kikerültek, és általában még csak rám sem néztek. Kicsit csalódott voltam, de hát… Ahány ember, annyi szokás. Szerencsére nagy illúzióim az emberek irányában nincsenek, így a csalódás sem volt nagy.
Az eső is el-eleredt, (de persze ez az én ivóvizem szempontjából nem sokat ért.) Viszont volt időm aprólékosan nézelődni. Így fedeztem fel ezeket az érdekes, láthatóan koros építményeket. Az út mellett, kevésbé vagy jobban megközelítve azt, de vele egy irányba futva húzódtak a távolba veszve ezeknek a láthatóan kézzel rakott kőgúláknak a százai. Később utána olvasva derült ki, hogy ezek azok aminek látszanak, korabeli útjelzők. Amikor még nem volt kiépített út, az első, felfedező telepesek építették, részint irányítani az utánuk jövőket, részint egy sikertelen útra gondolva, egy fajta hazavezető fonalként. Akkor is volt létjogosultsága, mikor a tájat (az év nagy részében) hótakaró borította, és amikor, a jelzett, biztos útról való párméteres letérés is végzetes kimenetelű balesetekhez vezethetett volna, tekintettel a rengeteg földben rejlő csapdára.
Így, szándékosan minél kevesebbet gondolva bármilyen folyadékra, vagy szomjúságra, teltek az órák, és nagyon lassan fogytak a kilométerek. Végül csak rátaláltam egy alkalmasnak tűnő éjszakázó helyre. Egy lemez-egymásra gyűrődés két szárnya közt egy viszonylag megfelelőnek tűnő hely kínálta magát. Ide egy bicikli keréknyom is vezetett, tehát valószínű már valamelyik sorstársam megpróbálkozott vele. Én is befészkeltem magam, és bár kicsit lejtett egy oldalra, azért nagyvonalakban megfelelt. Megvacsoráztam, bár a teljesen kiszáradt szájjal ez nem volt egyszerű, mivel a falat is alig csúszott le, nem volt nyálam, amivel keverhettem volna a ragadós falatot. És ráadásul már csak egy valamim volt, az a mexikói ízesítésű sajt, ami csípős és fűszeres volt, mint a hajderménkű. Azért az igaz, hogy a szomjúság sokkal rosszabb, mint az éhség! Kemény és hosszú éjszaka elé néztem.

22.nap, július 11. csütörtök.

Az előjeleknek megfelelően nagyon nyűgös éjszakám volt. Tulajdonképpen semmi egetverő, csak rossz, és kényelmetlen. Az alaphangot a szomjúság adta meg, ehhez jött még az egész sátor alatti talaj lejtése, folyton lecsúsztam, legurultam hálózsákostól, mindenestől. Szóval, olyan igazi, babaálmom nem volt. Korán fel is ébredtem, 6 órakor már nem kínlódtam tovább. Iszonyatosan szomjas voltam, éreztem, hogy egy falat kaja nem fog lecsúszni a torkomon folyadék nélkül.
Éjszaka, a félálomban történő kínlódás közben tudtam, hogy reggelre még nehezebb lesz, és hogy még időbe telik, hogy vízhez jussak. Ekkor eszembe jutott egy film, amit valamelyik tudományos csatornán láttam otthon, és amiben Bear Grylls mutatta be túlélési praktikáit. Ha jól emlékeztem, épp Izlandon forgatta azt a részt, és épp a folyadékhiány áthidalásáról szólt. Ez technikailag abból állt, hogy előrelátó módon éjszaka egy üres üvegbe pisiltem. Reggel pedig, mikor cserepesre száradt szájjal, kínzó szomjúsággal észhez tértem, nem telt túl nagy erőfeszítésbe, hogy természetes averziómat legyőzve, mohón és jóízűen megigyam a hajnali hidegben íz nélkülivé hűlt éjszakai produktumomat. Hiába, a szomjúság nagy úr! Ez arra legalább jó volt, hogy a reggeli pár falatját le tudjam nyelni, és el tudjak indulni.
A reggel amúgy szélcsendes volt, nagyon alacsonyan úszó felhőkkel. Pár kilométerrel odébb egy teljesen kopasz vörös hegy magaslott, az alja és az oldala érdekes párafelhőbe burkolózva, és erre szaladt fel meredeken az út távolba vesző szürke csíkja. Egy kis kapaszkodó ébresztőnek.
Ahogy közelebb értem, akkor láttam, hogy a hegy lábánál levő síkból, és a hegy oldalából is nagy gőzkifújások sisteregnek, rotyog, füstöl az egész. Egy újabb geotermikus aktivitású zóna, a Njámafall-övezet. Ez nem annyira „kiművelt” mint más helyeken láttam, (legalább is a hegy ezen oldalán), simán be tudtam biciklizni. Megint lenyűgözött a föld nyers ereje, szenzációs belepillantani azokba a körülményekbe, és közben belegondolni abba az időbe mikor a Föld, vagy kisebb léptékben nézve, csak ez a csodálatos sziget kialakult. Mert nagyon hasonlóak lehettek a külsőségek, mint most. Kráterek egymás mellett, melybe, ha óvatosan belenéztem, rotyogó szürke iszapot láttam, a másikban apró gejzírként két másodpercenként böffenő forró vizet, a harmadik helyen, meg csak úgy, egy repedésen, egy kőhalom alól tör föl fütyülve, sziszegően nagy nyomással a forró gőz. És már mióta! Micsoda energia rejlik ebben! És veszik el.
Régebben már elgondolkodtam, hogy ilyen folytonos és nagy szél mellett miért nincs az országnak szélerőmű-parkja. Vagy ekkora, a folyóvizek erejében rejlő tartalék birtokában, miért nincsenek vízierőművek (illetve egy picit, 2700 Kw-osat láttam) Hát azért, mert nincs rá szükségük. A geotermikus energia fedez bőven mindent, és még a környezetet sem kell végzetesen átalakítaniuk, beleavatkozniuk, mint már sok hatalmas vízi erőműnél láttuk. Mint rossz példát. Itt az atomenergia szerintem még, mint rossz álom sem merült fel.
Megmásztam a hegyet, a csúcsról átnézve szürke ködös semmi, és a csúcson már esett. Ez a vonulat választotta el a száraz és esős vidéket egymástól. Gyorsan bekanyarodtam az épp következő pihenőbe, és beöltöztem. Estig szükség is volt rá. Ahogy néztem a szürkeségbe veszően elém táruló távoli vidéket, egy kocsi kanyarodott be, egy hölgy szállt ki, és pár szó után elárulta, hogy Ő meg Kanadából jött. A hegy lábánál már nagy volumenben kiépített, és még építés alatt álló létesítmények feküdtek nagy területen, láthatóan a föld energiájának hasznosítására. Meglehetősen futurisztikus látvány volt a sok háromszögcikkekből összerakott félgömb alakú épület, a sok csőkígyóval, és a mindenhonnan lövellő gőzzel. Mintha egy Mars telep építését látnám.
Legurultam, el az első emberi létesítményig, a fürdőig. Itt is, akár a Kék-lagúnánál, így hasznosítják a feltörő forró vizet. Még persze zárva volt, a belépő amúgy is horribilis, de nekem csak ivóvíz kellett. Egy takarítónő már aktív volt, Tőle kértem, és első menetre másfél litert betöltöttem magamba. Víz még ilyen jól nem esett!
Tovább a tényleges település felé, ami tulajdonképpen csak egy idegenforgalmi csomópont. De volt üzlete, Informatikai pontja, WC-je, és ivóvize. és nekem csak ezek kellettek. Fél óra múlva indultam tovább, akkor már szakadó esőben, és meglehetős hidegben, a lehelet keményen látszott. Itt válik el az egyes útból a Husavik irányába vezető 87-es. Én azon folytattam, az Északi központnak számító városba tartottam, a „Bálnavárosba”, itt van a bálna-múzeum, és innen indulnak a turistalátványosságnak számító bálnanéző hajók. Majd látjuk mennyiért…
A települést elhagyva egy hat órás nagyon kegyetlen libikóka kezdődött. Az eső szakadt, az út pedig a domborzatot hűen követve tört előre, nyíl egyenesen, a keresztező dombokra ötszáz méterenként meredeken felkapaszkodva, a másik oldalon le. És a le iránynál nem lehetett látni az alját, nem beszélve a következő emelkedőről. Az egész egy szürke csöpögős párába burkolódzott, na meg a szakadó esőbe. Nem hozta meg a jobb kedvemet az sem, hogy rövid idő múlva az volt kiírva, hogy földút következik, egyszerűen megint elfogyott az aszfalt. Bár emellett a forgalom mellett még az is szép, hogy egyáltalán utat építettek ide. Félóránként egy autó csúszkált a sárban. Na meg egy őrült szegedi bringás. Az egyik csúcson egy hatalmas földgép volt félreállva, annak árnyékába húzódva pihentem 10 percet, és nyaltam be majd egy üveg jó hideg rebarbara-földieper lekvárt. Jól esett. De egész nap eztán ez volt az összes pihenő.
Kb. 30 km. megtétele után elfogyott végre a rémálomszerű út, jött az aszfalt, kisimult, és megjelent az addig teljesen hiányzó növényzet, tanyák, állatok. Az eső szemerkélőre váltott, de legalább menetből tudtam tekerni. Délután 5-kor már látszott az óceán, elég szomorú fekete éggel keretezve, és az volt kiírva, hogy 8 km. Ez a 85. út elágazásánál volt, ezen térek majd vissza Reykjavik felé. A 8 km is másfél óráig tartott, tekintve hogy a város is egy magas dombokkal körülvett öböl mellé, azok védelmében épült, és ezeket bizony meg kellett mászni. De félhétkor beestem utam legészakibb pontjára, Husavikba. Elég nagy kikötő, hangulatos, igazi sarkkör környéki kikötőváros hangulatát sugárzó kis belváros, és a környező domboldalakba felkúszó magánházas utcácskák, gondozott kertekkel. Minden van, mindenből úgy nézem csak egy, áruház, étterem, és ami fontos, kemping. Ide rögtön be is lőttem magam, meglepően tele van, de persze sátorhelyet találtam. Rengeteg lakóautó van. Viszont vettem forró zuhanyt, (aranyat ért), van szárítóhelyiség, ahova kiteregettem mindent, ami rajtam volt.
Fáradt voltam nagyon, de azért este még egy sétát megejtettem a pár száz méterre levő belvárosban. A bálnanézők még este 10-kor is indultak, (világos van egész éjjel), de sajnos az áruk, az 52 €u meggondolásra késztet. A következő havi életemre szánható összeg pontosan egynegyed része. Nagyon szerettem volna, nagyon jó lett volna, de nem hiszem, hogy ezt felelősen megengedhetem magamnak. Annyi minden jöhet még a következő egy hónapban! Talán azzal vigasztalom magam, hogy a bálna meglátását az itteni reklámok is csak „majdnem biztosnak” ígérik…
Az akkuk töltődnek, én túl vagyok a vacsorán, hulla fáradt vagyok, azt hiszem 1-2 nap pihi. Jó volt az elején kicsit „meghajtani”, most bőven időben vagyok, van időtartalékom ahhoz, hogy így az út második felére, mikor már fogynak az erőtartalékok, lazítsak a gyeplőn, és kissé kényelmesebb tempót, kevesebb napi limitet diktáljak magamnak, az augusztusi hazaindulásig. Jó éjt!

23. nap, július 12. péntek

A mellettem levő hatalmas sátor egy holland családé, na annak a meglehetősen későn fekvő, és iszonyatosan zajos gyermekei nem könnyítették meg az elalvásomat. Megint kicsit ferde talajra sikerült letáboroznom, éjjel megint csúsztam-gurultam. Hajnalban az eső kopogása, majd kakaskukorékolás és lónyerítés ébresztett. Hangulatos, de még ráért volna! Megreggeliztem, olvasgattam, élveztem a semmittevést. A cuccaim, még jócskán nedvesek. A délelőtt ezzel telt, meg az 1-2 nap lemaradás bepótlása a naplóírásban. Szemerkélt egész délelőtt, igazság szerint még a központig sem volt nagy kedvem begyalogolni azt a pár száz métert.
Végül győzött a jótékony kíváncsiság a lustaságon, és a szemerkélő esőben városnézésre indultam. Nem szívesen vettem ki a szárítóból a félig nedves cipőmet és nadrágomat, de nem akartam az egyetlen tartalékot is eláztatni, mert tudom már milyen egy éjszakát vizes cuccban átaludni. A városkában nem nagy az élet. A kemping reggelre jó háromnegyed részben kiürült, de odabent sem nyüzsögtek a turisták. Egy helyre, a helyes kis templomba vonultak feketébe öltözött helybeliek, valaki elment közülük. Ezt onnan is tudom biztosan, hogy a gyászkocsi ott állt az ajtó előtt. Tegnap este is meg akartam nézni a templomot, zárva volt, ma technikai okok miatt nem illett. (Emlékszem egyszer Korfun mentem be egy tengerparti pici templomba, a tűző naptól elvakulva, rövidnadrágban, pólóban egy kis hűsölésre. Bent valami halk mormolásban botorkáltam előre a gyertyák fényének irányába, és mikor kicsit megszokta a szemem a homályt, és körbenéztem, vagy harminc szempár nézett rám szomorúan, a jobb kezemnél pedig a nyitott koporsóban ott feküdt a megboldogult. Emlékezetes kihátrálás volt.)
Benéztem a bálna-múzeumba, hááát, mérsékelten volt érdekes… Bálnacsontváz, a különböző alkatrészei, és a halászata történetének relikviái, régi fényképei, eszközei, stb. Olyan egyszer ezt is láttam kategória. Aztán van itt még egy érdekes, a világon egyedülálló múzeum, mégpedig az Izlandi Péniszmúzeum. 1974-ben, eredetileg a Fővárosban alapította egy történelem professzor, először a sziget és a környező vizek emlőseinek kezdte el gyűjteni az adott szerveit, majd ez mára már egyéb földrészek állatainak az adott alkatrészeire is kiterjedt. Kicsit abszurd történet ezzel kapcsolatban, hogy a professzor épp az idén „ejtette el”, hogy most már csak emberi donorra lenne szüksége. És lám, az emberi adakozókedv határtalan, rögtön ketten is a múzeumnak adományozták férfiúi büszkeségüket, egy izlandi, és egy amerikai úriember. Egyelőre persze csak gipszbe öntve állították ki, az eredeti műszerek, formalinos üvegben majd csak a donorok elmenetele után kerülnek a vitrinekbe.
Bementem az egyetlen belvárosi boltba is, hétvége közeledik, egy szolid éléskamra feltöltés, és itt főleg a kenyérre volt szükségem. Vettem még egy literes gyümölcsös joghurtot, meg egy doboz ananászt, kezd elegem lenni az olajos halból, a lekvárból, meg a felvágottból. Több mint három hete nem ettem főtt ételt.
Lesétáltam a kikötőbe, halászhajók, a bálna-néző flotta, (bár ami éppen kifutott, szinte üres volt) meg a nyíltabb vízen egy komolyabb tengerjáró. A távolban a víz feletti fekete ég nem sok jót sejtet, és itt is folyamatosan hol csak szemerkél, hol esik. Így visszajöttem a kempingbe, estig most már csak film, fényképmentés, rendezés lesz, olvasgatok, meg pihenek. Töltődöm. Lehet, hogy csak a hideg teszi, de gyönge megfázásérzés is lappang bennem, de mondjuk, ezen nem csodálkoznék nagyon.
Most jött meg egy fiatal srác biciklivel, kellőképpen elázva, de nagyon profinak, és vízhatlannak néz ki mindene. A rutinkérdés, honnan jössz? Hát Ő dán, és mondja, hogy engem már látott Höfn-ben a kempingben, és nagyon vertem a laptop billentyűit. Igen, az én voltam.
A sátrat kicsit odébb raktam, most nem lejt olyan csúnyán félre, remélem nyugis éjszakám lesz, jó lenne egy jót pihenni. Még nem tudom mikor indulok tovább, időjárásfüggő. Bár úgyis az lesz, hogy 2-3 nap alatt nehezen megszáradok, és fél nap alatt minden újra csurom víz lesz.

24. nap, július 13, szombat.


Tizenharmadika ide vagy oda, nekem nagyon szép napom volt! Igaz, egész éjjel azt hallgattam, hogy esik a sátorra az eső, de reggelre gyönyörű bárányfelhős kék ég, napsütés, és végre tiszta idő fogadott, mikor a sátorponyvát félrehajtottam. Husavik és környéke is teljesen más képet mutatott, mint amilyet a szürkeség mögé bújva a fantáziámra hagyatkozva elképzeltem. Gyönyörű havas hegycsúcsok fogták közre a most végre igazi, a kék összes árnyalatát felvonultató hosszúkás tengeröblöt. És most kapott a napfényben igazi színt a környéket beharsogó zöld, és kedvencem, a gyomnövénnyé degradált, illattalan, de hatalmas mezőivel csodaszépen mutató alaszkai csillagfürt.
Este még volt esemény, egy irdatlan nagy, és komoly terepjáró busszal, (igazából egy terepes Tatra teherautó volt átalakítva busszá, úgy, hogy összesen 20-an fértek bele) szóval ezzel jött egy cseh csoport. Míg ezek sátrat vertek, fürödtek, vacsoráztak, söröztek, addig nem volt nyugalom. A sárga kocsi oldalán levő úticél-trófea gyűjtemény szerint már a kocsi megjárta Tolnát-Baranyát, pontosabban fél Afrikát, Kínát, Mongóliát, és most Izland. Jó lehet, de biztos nem sokan engedhetnek meg maguknak egy ilyen túrát. Nagyon profi szerelésük volt!
Én reggel megörültem a szép időnek, és egy villanás alatt megszületett a döntés, hisz erre vártam, hogy ne esőben kelljen sátort bontani, és elcsomagolni 8 liter vizet, valamint hogy végre napfényben tekerhessek. Ehhez még napi prémiumként megkaptam egy igazi, a grönlandi jégmezőkről fújó kegyetlen hideg és erős szelet, viszont ez egész nap hátszél volt! A villámgyors sátorbontás után 11 körül, egy jó forró zuhany melegét magammal véve az útra, elindultam. A városról is gyönyörű képeket, filmet lehetett volna ebben a ragyogásban csinálni, de lassan már nincs mivel. Már fásultam írom, és igazából nem is vagyok mérges, de most a filmfelvevő dobta be, úgy tűnik végleg a törülközőt. Hiába, ez a klíma, ez a páratartalom, és ez a folyamatos eső nem precíz mikroelektronikának kedvez. Fuji, elromlott, Panasonic elszállt, egyedül még a Made is China Tabom bírja a kiképzést. Bár ilyet elkiabálni…
Elhagyva a város körüli kaptatókat, az út kisimult, és az első 8-10 km. egy rendkívül érdekes tájon vezetett. Mindig új csodával szembesít a természet. Ez a vidék is a sziget keletkezésének idejében egy rendkívül aktív vulkanikus zóna lehetett. Az a fajta, ahol a lágy földkéreg szinte forr, és a fel-feltörő magma kis vakondtúrásszerű alakzatokban jön a felszínre. Ezek aztán megdermedtek, és sok száz, sok ezer 1-3 méter magas, termeszvárhoz hasonló formátumban maradtak meg mostanra. Idővel aztán megkapaszkodott itt is az élet, hisz a párás, viszonylag stabil hőmérsékletű levegő kedvezett ennek a folyamatnak, és az egészet benőtte az ide jellemző göcsörtös északi nyírfák, vagy inkább cserjék tömege. És adott a tájnak valami rendkívül különleges képet.
Ez pár kilométer után véget ért, és az út innentől a másik kedvencembe, a két szelíd domb között futó gyönyörű zöld völgybe vitt végig, 45 km-en keresztül, az 1-es út találkozásáig. Ez az a ritka nap volt, hogy nem küzdöttem, hanem csak gyönyörködtem, a bicikli meg szinte ment magától. A völgy olyan egy km széles. Két oldalán szelíd lankával szalad a domboldal 4-500 méter magasba. A dombok teteje hóban, és az abból kiolvadó lé 100 méterenként egy-egy elnyúlt, rohanóan sebes folyású zuhatagban, néhol vízesésben szalad a domb lábáig, ahol lassan folyócskává szaporodva, a talajviszonyok megszabta természetes kanyargással csörgedezik a zöldellő mezőkön keresztül a tenger felé. Meseszép!
Végig a dombok lábánál kilométerenként gazdaságok, és hatalmas megművelt legelők, fűtáblák. A legelőkön a birkacsordák, a rengeteg ló és marha, a lezárt fűtáblákon pedig a hatalmas kaszáló, rendszedő, bálázó gépek teszik a dolgukat. Az úton jött velem szembe az alig-forgalomban egy hatalmas John Deere erőgép, utána kötve a ¾ utat elfoglaló, valamilyen célú felhajtható bonyolult géppel, és nem is ezen lepődtem meg, hanem a kormányánál egy hosszú hajú, gyönyörű madonna-arcú, 15-16 év körüli kislány ült. Hát Neki, biztos nem a party, meg a disco a lételeme…
A domb azért egy kis veszélyforrás is, legalábbis egy helyen ennek a következményét láttam. Valószínű a rengeteg esőzéstől, a termékeny vörös talaj, a rajta levő zöld növénytakaróval együtt elindult, és egy hatalmas sárlavina formájában meg sem állt a völgy aljáig, ahol a folyócska folyt. Annak a medrét persze eltömte, új meder választására kényszerítve a folyót, a közte levő utat félig betemette, a töltéses részt vitte, plusz egy gazdaság szépen gondozott fáinak is fele részét egyszerűen legyalulta, és sziklákkal elegyes vörös sárra cserélte azt. A helyreállítási munkákon nagyrészt túl voltak, de a nyomok még sokáig árulkodni fognak.
Így nézelődve értem ki az egyes útig, a mai célig, és mivel most már, hála az első rész keményebb hajtásának, időmilliomos vagyok, nem hajtok, így egy szép, tóparti kis pihenőben sátrat vertem. Hideg éjszaka lesz, az biztos, nagyon kemény szél fúj, és olyan 6-7 fok van csak. Reggel remélem, ugyanilyen szép időben tudom folytatni.

25. nap, július 14. vasárnap.

Természetes menetrendjét követve az időjárás, éjjel esett, (ezzel a megoldással én ki is egyeznék), reggel viszont már csak alacsonyan úszó felhők rontották a tegnapi szép nap napsugaras emlékét. Korán ébredtem, talán a hideg ébresztett fel, de 4-5 foknál nem volt melegebb. Még hálózsákban megreggeliztem, aztán erőt vettem magamon, és a tó vizében felfrissítettem magamat. Érdekes módon a víz langyosnak tűnt a kinti levegőhöz képest. Összepakoltam, és nekiindultam a napi etapnak. Mint írtam, nem sietek, 30-40 a napi maximum, a következő város Akureyri 45 km-re van, ezt azért meg akartam csinálni.
Indulás után nem sokkal találkoztam a szokásos útszéli digitális időjárásjelzővel, jól saccoltam, 6 fok volt. Kicsit fázósan tekertem, de pár km után volt okom a kimelegedésre, az eddig párhuzamosan futó hegyek egyikén bizony át kellett kelni, hogy kiérjek a fjord partjára, ahol a célvárosom fekszik. Ez, olyan 7-8%-os emelkedőn közel két óra kapaszkodást, pontosabban tolást jelentett, 50 méterenkénti szusszanással. Kicsit pepecs meló, de egyszer mindig vége van. Most is felértem a csúcsra, és kitárult a magasból a gyönyörű víztükör, az azt 20-25 km-en kísérő havas hegyek, és a város. Onnan már az óceán jeges szele is érezhető volt, így a leereszkedés sem volt egyszerű, még jobban be kellett bugyolálnom magamat.
Egy gurulással mentem vagy 6 km-t, végig fékezni kellett. Ezen az oldalon, köszönhetően az óceán klimatizáló hatásának, az évszakok közti kicsiny hőmérsékletingadozásnak, és a magas páratartalomnak, talán még jobban zöldellt minden. Talán itt láttam az úton először tényleg fának mondható fenyőket, és egyéb hidegtűrő fákat, néhol már egész kis erdősűrűségbe rendeződve. A kövér legelőkön itt inkább bocik legelésztek, némelyiknek akkora tőgye volt, mint egy hatalmas strandlabda. Már többször elgondolkodtam, hogy ezeket a hatalmas területeken szétszórva legelésző állatokat este, vagy bármikor hogy szedik össze fejésre. Vagy csak vegyük a birkákat, akik bizony elég félősek a bárányaikkal együtt, és ha autó nélküli embert látnak, fejvesztve menekülnek, szóval ezeket, a néha tíz kilométeres, több száz holdas parcellákon hogy fogják be, pl. nyírásra, esetleg vágásra. Rendszeres napi fejésre nem is gondolok, szerintem van, amelyiket csak évente egyszer látja a gazdája.
Na, ilyen komoly problémákon eltöprengve egyszer csak megérkeztem. A városban lerövidítették az 1-es útját, nem kerüli meg a fjordot teljesen, hanem egy két kilométeres töltés-híd egyveleggel áthidalták a vizet, ezen ér be az út a városba. Mert ezt már én is hívom bátran városnak. A kikötőben kimagaslik még a házak közül is, a valamelyik hajózási társaság Árkádia nevű hatalmas óceánjárója. Úgy tűnik az északi turistautak egyik kikötőhelye is a város. Letámasztottam a biciklit, és egy kis városnézésre indultam. Szép főutca, elegáns üzletekkel, és ami meglepett, rendkívül sok, (nem előítélet) de rossz kinézetű színes bőrű „egyeddel”. Én araboknak néztem Őket, vagy talán valamelyik Dél-Amerikai ország, nem tudom. Ültek a főutcán, az összes padon, és mind a telefonját nyomogatta. (Valószínű ott van szabad wifi.) Meglepett, mert itt ilyet még nem láttam. Szóval ismétlem, semmi előítélet, de elég hamar visszamentem a biciklimhez, amit szokás szerint csak úgy otthagytam egy padnál, benne mindenem. Biztos nem kellett volna senkinek sem, de…
A padon megebédeltem, a csokikrémem mellé, mivel magában nagyon tömény volt, valamelyik nap vettem kekszet, hát azt nyomattam be. Jóllakva aztán még a biciklivel nézelődtem, találtam egy Nettó áruházat, illetve egy egész plázaszerű üzletházat, (bármelyik nagyvárosnak dicsőségére válna) és ott vettem egy kis kiegészítést, kb. 4-5 napig nem hiszem, hogy megint látok várost.
Most bent ülök a kikötő melletti modern információs és kiállítási központ előterében, ahol két és fél fontos dolog van. Egyszer konnektor, aztán meleg, és hotspot-ként hirdetett freewifi, ami be is jön, csak a jelszaváért kell fizetni a pénztárban. Mondtam, hogy kenjék a hajukra, van nekem csúcs mobilnetem 5 GB-ig. Ez volt a fél. És még egy pontot megszavazok a szabad asztalnak, széknek, és bár igaz, hogy ez pont a kiállítás egyik szép képe alatt van, így időnként emberek, és turistacsoportok vesznek közvetlenül körbe idegenvezetővel, de kérésre mindig lehúzom a fejem, ha a képet fényképezni akarják. Eddig egy kérés érkezett, hogy ne húzzam le, mert velem akarja lefényképezni. A furcsa ízlésű tárlatlátogató egy idős hölgy volt.
Séta közben még felmásztam a város fölé magasodó dombra, itt van az érdekes építészeti megoldásokat, egyéni Bibliai látásmódokat magában foglaló, 1940-ben épült evangélikus templom. A lelkész egy határozottan kellemes megjelenésű fiatal hölgy volt, igaz elég agilis, és szigorú. Mondjuk jogosan…
Az egyik padban beszélgetett egy hívő apukával és kislányával. Az oltár előtti lánc a földön hevert, általában azért a látogatók is tudják, hogy oda nem illik felmenni. Az oltár mellett, annak szerves tartozékaként egy hófehér márvány Szűz Mária (Angyal?) már nem emlékszem, de a jelenség a lényeg) szobor állt. Nos, ehhez ment fel egy japánnak kinéző pár hölgytagja, és kezdett el a szoborral pózolni, ölelgette, Apu meg filmezte, és fényképezte. Hát ez volt sok a lelkészasszonynak, elég felindultan ugrott fel, és rántotta helyre a láncot, hogy aztán közben mit mondott izlandiul, azt csak elképzelni tudom. Mindenesetre a japán pár, pedig olyan 45-50-esek, érett emberek voltak, még kicsit durcásnak is tűntek.
Aztán ahogy kijöttem, és lépkedtem le a lépcsőn, én is kiakadtam, immár ebben az ügyben sokadszor. A nap világított, de a tenger felől az az igazi, erős, jeges szél fújt. Rajtam 2 póló, egy tréning felső, és a vastag szélkabátom. és jól összehúztam, mert fáztam. Sapka-kesztyű alap. És a lépcső alján látom egy anyuka 3 gyerkőccel, olyan 4-7 évesig 2 fiú, a legkisebb lány. Anyu még fel volt öltözve, de a gyerekek egy szál rövid ujjú póló, rövidnadrág, és kis szoknya! Hát még nézni is rossz volt, de állítom, nem fáztak. Persze elismerem, hogy ez a jó.
Ezek a gyerekek biztos nem ismerik azt, hogy megfázás. Husavikban a kemping mellett volt egy uszoda. Csütörtökön, elég későn, úgy este 9-10 közt indulhattam a városba, beöltözve, szitált az eső, fújt a jeges szél. És az uszodából jött ki két lány, olyan 8 és 12 év köztiek, a pici csak a fürdődresszében, a nagyon alul volt még tréningnadrág, felül csak a fürdőruha, és mindkettőnek a haja csurom víz, ahogy a zuhany alól kijöttek. És úgy sétáltak beszélgetve a párszáz méterre levő iskola felé! Azt mondják szokás kérdése. Az is igaz, hogy az előbb az út menti digitális hőmérő 5 fokot mutatott, de nem fáztam.
Még egy olyan maradandó élmény ért a főutcán, mint itt még eddig nem. Délután egy kissrác kutyát sétáltatott. Ez a teljesen hétköznapi jelenség nekem itt azért nagy durranás, mert negyedik hete vagyok itt, de most láttam ilyet először. Kutyaugatást már hallottam, gazdaságból, azt is egyszer-kétszer, de sétáltatást még nem. Macskát pedig esküszöm egyet sem láttam! Igaz, azok a meleget szeretik.
Azután elindultam kifelé a városból, ideje volt éjszakai pihenőhely után nézni. A sport pálya menti pihenőt elvetettem, sejtettem, hogy reggel forgalmas lesz, így is volt. Ezért attól 100 méterre, egy eldugott magaslatra húzódtam fel, csöndes, békés hely volt egész éjszaka, kivéve a kocsik zaját hajnalig. Akkor elcsöndesedtek.

26. nap, július 15. hétfő

Nem akartam túl korán kelni, az útra vizet szerettem volna vételezni, meg a reggeli tisztálkodást megejteni valamelyik üzletközpont mellékhelyiségében. 9 után vágtam neki a teljesen kihalt, alvó városnak. És ahogy sejtettem, itt is minden (szupermarketek, stb.) csak 10-kor nyit! Kivéve hétfőt, amikor 11-kor! Nem semmi… Visszakerekeztem a Tourist Info palotába, abban nem csalódtam, az már hajnali fél 8-kor nyitott. Elintéztem az ügyeimet, és nekiindultam.
Laza emelkedő vezetett ki a városból, bár ezt már tegnap a fjord túlsó partjáról én már kisasoltam magamnak, nem lepett meg. Vagy egyesben tekertem, vagy toltam, ráértem. Meg kellett kerülni azt a magas hegyet, ami a tengerrel átellenben Akureyri másik oldalán szalad az égnek, és a hegyvonulat túloldalán megy az út kelet-északkelet felé. Azon az oldalon aztán álmaim netovábbja, a sokszor dicsőített zöld völgyecske várt megszokott szépségével, úgyhogy erről most nem is áradoznék tovább. Egy rövid megállót tartottam, egy szépnek ígérkező, sejtelmes patakszurdokot másztam meg, csak úgy túraként, ameddig bírtam. Aztán tovább, és pont 30 km. után egy nagyon szép pihenőkomplexum várt egy sebes sodrású, nagyon szép fekvésű kis folyó partján. Valószínűleg számítottak rá, hogy másban is buja gondolatokat ébreszt e hangulatos hely, mert mindkét oldali bejáratánál kint van, hogy kempingezni tilos.
Na most a magyar ember mindent megold, és addig nézelődtem, cserkésztem gyalogosan, míg találtam egy olyan lejárót az útról, ami a folyó partjára egy kis tisztásra visz le, (szigorúan csak gyalogosan, legfeljebb kerékpárral.) Bár a reggeli kimászás így sem lesz egyszerű de azért sátrat vertem. Kívül a csodaparkoló területén, és hatáskörén. De mégis közelében, hisz most ennek az asztalánál írom kényelmesen e sorokat. Szóval itt alszok, reggel, ahogy benéztem magamnak, egy kiadós emelkedővel kezdek, és a megállás után ehhez nem volt már kedvem a 30 km. után. De, most már ráérek, most már a minőségi túrázás és pihenés fontosabb a mennyiségi teljesítménynél. Holnap folytatom jó éjt!

27. nap, július 16. kedd.

Múlt csütörtökön, mikor szétázva beestem a Husaviki kempingbe, akkor volt szerencsém utoljára esőben karikázni. Azóta ezt kabalából nem is mertem említeni, hogy milyen rég volt, hát ma megtört a szép időszak. Éjjel is már folyamatosan hallottam az esőcseppek pörgését a sátor oldalán, de még reggel is egy picit szitált. A felhők a földet söpörték, felfelé a látótávolság 100 m körül megszűnt. Vizesen csomagoltam össze a sátrat, és elindultam. A széles völgy folytatódott, tulajdonképpen szélmentes, csendes tekerés volt, jó 15 km-en keresztül, néha szitáló esőben.
De ez a kéjérzés egyszer csak véget ért, egy hágó következett, át kellett kelni az eddig kísérő hegyen. A tekintélyes emelkedő előtt ki volt írva, hogy a hágó hossza 14 km, legnagyobb magasság 570 m. Remek! Akkor lássunk neki, ezzel egy darabig elleszek. Tényleg olyan oszloptól-oszlopig tartó tolás volt, ami 50 métert jelent egy szuszra. Közben a magasság növekedésével együtt a szélcsend is eltűnt, sőt, az eső is komolyan eleredt.
Volt itt egy nagyon érdekes élményem, ami akkor okozott egy kis gondolkodást, de aztán a következő feladatok, történések tompították jelentőségét. Majd csak este, mikor utána néztem a helynek a neten, akkor nyert igazán értelmet a dolog. Vagy talán onnantól nem tudtam mit kezdeni vele. Az egyik gyaloglós völgyben, ahol emelkedett az út, egy nagy táblára lettem figyelmes. Arról szólt, hogy ezen a szép, érintetlen völgyön akarnak felszíni elektromos távvezetéket építeni, és hogy ne hagyjuk.
Elolvastam, magamévá tettem az eszmét, és visszakanyarodva az útra indultam tovább. És abban a pillanatban egy villanás alatt egy nagyon furcsa jeges, néma és dermedt csönd vett körül. Mintha kiszakadtam volna a világból, sőt, magamból is. És akkor tűnt fel, hogy minden kifújt lélegzetem egy sűrű fehér felhőként hagyja el a számat. Arra emlékszem, hogy nem igazán értettem a dolgot, csak egy furcsa, dermedt érzéssel mentem tovább, de lépni alig volt erőm, és nem tudtam mi is történik velem. Kb. egy perc telhetett el, szerintem jó ha 20-30 métert haladtam, majd langyos szellő csapott meg, hiába leheltem, semmi nem látszott. Visszanéztem, és olyan érzésem volt, hogy most egy jeges, halott folyosót kereszteztem.
Valódi jelentőséget az egész este nyert, mikor letáborozás után elővettem a gépemre feltett egyik térképet. Azon jelölik a „szellemjárta” helyeket. Mint tudjuk, az itt élők tényként hisznek a manók, szellemek, trollok létezésében. És itt, ebben a völgyben van egy olyan széljegyzet, hogy itt történtek Izland leghíresebb szellem sztorijai, itt észlelték a legtöbb ezzel összefüggő jelenséget. Hmmm…
Akkor csak mentem tovább. Bő egy órás további kapaszkodás után a csúcsra értem. Ez tele volt híradástechnikai átviteli eszközökkel, parabolákkal, antennákkal. Itt megálltam, mivel eddigre minden átázott rajtam, belülről az izzadságtól, kívülről az esőtől, és így, hosszabb távra kevésbé egészségtelennek tűnt egy átöltözés a szabadban, mint egy 10 km-es ereszkedés süvítő szélben átázott ruhában. Az ereszkedés zavartalan volt, kivéve a szembe vágó esőt, amitől az utat kísérő gyönyörű szurdokban rohanó zuhatagos folyót csak néha pillanthattam meg. A hegy túloldalán ismét egy hatalmas völgy fogadott. A szél lecsendesedett, az eső elállt. Ez a völgy egy kb. 6-8 km széles, asztallap simaságú terület volt, jó 25 km. hosszan elnyúlva, amit egy szélesen, de sekélyen kanyargó folyó kacskaringózott be. Hatalmas gazdaságok voltak az út mindkét oldalán, ami részemre azt a sátrazás szempontjából kellemetlen helyzetet okozta, hogy a töltésen futó út mindkét oldalától 5-5 méterre végestelen végig kerítés húzódott. Harminc kilométert szándékoztam jönni, 56 lett belőle. Egyszerűen nem volt hol kiállni!
Végül egy klasszikus módszer kínálta magát, bebújtam egy híd alá. Egy, az utat keresztező folyó fölötti hídon tekertem, mikor lenéztem, és kiszúrtam, hogy a híd melletti partrész milyen szép sima, és füves. Leálltam, lesétáltam, és valóban volt egy elég nagy tér ahhoz, hogy kényelmesen letáborozzak, a biciklit meg be tudtam tolni valóban a híd alá, esővédett helyre.
Épp vacsoráztam, mikor patacsattogást hallottam a sátor mellett. Kinéztem, két lovas, vélhetőleg apa és kisfia, akkor keltek át a folyón lovakkal, éppen szügyig érő vízben. Nagy kaland lehet itt még egy lovas túra is!
Aránylag eseménytelen nap volt, olyan igazi kulimunka. Egy szerény vacsora után még nézegettem a netet, (ekkor olvastam a szellemjárta helyről) naplóírás, majd a sebesen folyó patak csobogása álomba ringatott.

28. nap, július 17. szerda

Éjjel, bár nem volt túl nagy a forgalom, és a kis személyautókra nem is, de a hídon átdübörgő kamionokra, buszokra azért felébredtem. Többször dobolt az eső is, szerencsére reggelre csak az alacsonyan hömpölygő felhő maradt emlékként, sőt, ma napközben már nem is esett. Nem siettem az összepakolással, számítottam arra, hogy a pár km-re levő Varmalhidban sem nyitnak túl korán az üzletek. Tényleg közel volt, nem telt el fél óra, és már a lakott területet jelző tábla mellett tekertem. Itt rögtön egy kemping is kínálta magát, nem nézett ki túl puccosnak, meg csak egy sátor volt az egész területen. Vízért próba szerencse alapon bekanyarodtam. Kint volt a szabadtéri mosogató, itt vételeztem is, majd bekukucskáltam egy nagy, pajtaszerű épületbe. Régen tuti az is volt, most egy tágas étkező-társalgó-konyha volt berendezve itt. Üresen, asztallal, székkel, konnektorral. Ez azt jelentette, hogy engedélyt kértem az akkumulátoraim feltöltésére, és mivel megkaptam, befejezetem a tegnapi naplót is, és felraktam. Egy jó másfél órát időztem, az akkuk egy kicsit összekapták magukat.
A település az a húsz házas, inkább pihenő, útelágazó csomópont, benzinkúttal, étteremmel, ajándékbolttal, és élelmiszerbolttal. De nekem ennyi elég is volt. Kicsit kiegészítettem a kaja ellátmányomat, vettem egy liter gyümölcsjoghurtot, felvágottat, és egy vödör baracklekvárt. Ja, meg nagyon finom vajat fedeztem fel a múltkor, azt. Indulás után megint emelkedni kezdett az út, megint egy hágón kellett átkelni, a szokásos kulimunka, a tolás. Elég enyhe, ezért nagyon hosszan elnyúló emelkedő volt, komolyabb megerőltetés nélkül, de tolni kellett. Kis tekerésekkel, 14 km-en keresztül, bő 3 óra.
A csúcson egy pihenő fogadott, parkoló, WC, asztal, pad, ideális egy félórás szusszanásra az emelkedő után. Egy emlékoszlop is volt a tetőn, vélhetőleg a területet anno becserkésző telepesek emlékére.
Volt egy érdekes kalandom is. Mint írtam, nem sok kutyát láttam. (ma láttam egy cicát, egy tanya udvarán ült fázósan, a nyakában rózsaszín csengő) Szóval, egy szokásos birtok mellett toltam a gépet, az út mellett a kerítés, és a hegyre felfutó hatalmas legelőn a jószágok. Egy 10-12 fős birkanyáj mellett, pedig jó száz méterre egy fekete-fehér terelő juhászkutya szorgoskodott. Füttyentettem neki egyet, csak úgy megszokásból. Erre, hanyatt-homlok rohanva jött oda a kerítéshez. Beszéltem hozzá, megdicsértem, hogy milyen ügyes és szép, nagyon boldog volt, és nem tudom mit értett izlandiul, vagy csak szimpatikus voltam neki, és kedveskedni akart, de visszarohant a nyájhoz, körbeugatta őket, és nagy szakértelemmel elkezdte őket terelni. Oda, énfelém, a kerítés felé! Megijedtem, te jó ég, csak nem akar barátságból a nyakamba sózni egy nyájat!! Vagy csak be akarja mutatni nekem a bandát? Gyorsan indultam tovább az emelkedőn.
Már el is felejtettem, mentem vagy egy kilométert, mikor mit látok, a barátom, a kutya, otthagyva a nyájat, ott szalad mellettem a kerítésen belül. Komolyan aggódtam, mert látszott, hogy ki akar jönni, és csatlakozni akar hozzám. Mit kezdek én egy kutyával? Jött-jött, hol előreszaladt egy kicsit, hol bevárt, és egy helyen megtörtént a tragédia! Jó 3-4 km-re voltunk már az eredeti helytől, mikor a kerítésen egy lyuk, és hopp, a kutyám már ott is volt velem. Na, szép! Megsimogattam, biztosítottam, hogy szeretem, és örökké az emlékeimben fog élni, de most már menjen haza. Esze ágában sem volt! Ment előttem 10-20 méterre, nézett hátra, sőt, birtokba vette az utat, és járt kelt keresztbe. És itt vált veszélyessé, mert bár nem volt egetverő forgalom, de a lejtőn bizony söpörtek lefelé, és a kutyus nem félt a kocsiktól. Voltak nagy fékezések, engem nagyon néztek, és nem tudtam mit csinálni. Jött egy autó, az is centizte, azok megálltak, a férfi kiszállt, magához hívta. Nézegette a nyakörvét, a hasát, kérdezett tőlem mikor vonalba értem, hogy az enyém-e, annyit tudtam segíteni, hogy megmutattam fentről, hogy melyik tanyából jött ki. Akkor bepakolta a csomagtartóba, és elvitte, feltehetően vissza. És ekkor jutott eszembe, hogy tényleg, egyetlen kóbor állatot sem láttam még. Így szerencsére jó vége lett a dolognak.
Nem sokkal utána a csúcsra értem, és onnan egy jó 10 km gurulás után megérkeztem megint egy jelzőkkel nem minősíthetően szép völgybe. Kanyargós folyó szeli ketté, szélcsendes, mostanra a nap is kisütött, és én itt sátorozok a folyó partján, virágerdő közepén. Hát kell ennél idillibb hely éjszakára? Megvacsoráztam, ezt még felteszem, aztán álomba olvasom magam. Ma, véletlenül épp 30 km.-t haladtam, holnap 28-ra van a következő település. Jól érzem magam, élvezem az utat!

29. nap, július 18. csütörtök.

Ma, az összes zavaró, lassan már megszokott tényezőt beleszámolva, egy nagyon szép nap van mögöttem. (Alig von le az értékéből a sátor oldalán kitartóan kopogó eső.) Éjszaka is néha-néha szitálgatott, de reggel szárazat csomagoltam össze. Úgy is indultam, elég korán.
Este még kiültem a kis folyó partjára, vacsora közben nagy csobbanásokat hallottam. Ki-kiugrott egy pár jól megtermett, ahogy egy pillanatra meg tudtam figyelni pettyes, jó 40 centis hal, most vagy pisztráng, vagy lazac. Én az utóbbira tippelek erre, annak a horgászatát reklámozzák lépten-nyomon. Csodálatos élmény volt ott ülni. A forgalom szinte nullára csökkent, a zárt völgy maga volt a csend birodalma. Az a fajta csend, amit a füledben már szinte zúgásnak hallasz. Felerősödött minden, a legtávolabb csivitelő madár dala is a közelemben szólt, a magas fű alatti köveken a folyó felé igyekvő kis patak csobogása közvetlen alattam hallatszott, a hegyoldalban két kilométerre bégető bárány körben, mindenütt hallatszott.
Épp az otthoni kis bérelt lakásom csendje jutott eszembe. Háttérzajként szoktam meg a kétpercenként a korház felé szirénázó mentőt. Már nem zavar, alig veszem észre a szomszédban lakó, meglehetősen népes etnikum tagjainak örökös veszekedését, részeg üvöltözését, és a 24 órás folklór zenéjüket. A napi rutinhoz tartozónak veszem a szomszéd virágkertészet üvegházaihoz jövő, rakodó, motorjaikat túráztató teherautók zaját. Ott az a csend. Itt más!
Kis emelkedővel kijutottam ebből az érdekes mód, mind a négy oldalán magas heggyel lezárt, és ezért valószínűleg különleges klímával bíró csodálatos völgyből, és a túloldalon földig érő szürkeség, 100 méteres látótávolság, az az igazi, kabát alá bebújó permetező eső fogadott. majdnem visszafordultam. De ha már elindultam… Felvettem az esőszerelést, de mind kevesebbet ér. Sima út volt, jól haladtam, csak éreztem, ahogy szép lassan mindenem átázik. Későn kapcsoltam, mikor kezdtem érezni a zoknijaim hideg vizességét, csak akkor húztam az edzőcipőmre egy-egy fehér Coop-os (itteni) nejlonzacskót. Jól néztem ki! Így tekertem Blönduós határáig 27 km-t, bő két óra alatt. A város határában elállt az eső, én meg kivetkőztem fura szerelésemből. Viszont átázva már nagyon fáztam!
A bejáratnál ott volt az N1 szokásos benzinkútja, egy meglehetősen tágas, konnektoros (!) étkező résszel, ekkor még üresen. Gyorsan beültem, töltőre raktam mindent, én meg kimentem a mosdóba, megáztattam a kezem forró vízzel, megborotválkoztam. Így melegedtem majd két órát, aztán mikor szaporodtak ebédelni, tovább álltam. A városnak volt egy jó szupermarketja, oda tartottam készlet kiegészítésre, mert le akarok térni a főútról, jól állok időben, ezért teszek egy 100 km-es kis kerülőt, egy állítólag fókákkal jól benépesült kis félszigetre. Ott pedig nincs bolt. Bevásároltam, felkészültem újabb 5-6 napra. Nagyon tetszett itt is, amit már másutt is láttam, hogy a szupermarketekben külön osztály van a ló felszereléseknek, pl. patkóból is rengeteg méretben, több százat tartanak.
Ahogy kijöttem, egy fürdő volt a bolttal szemben. Kósza ötlet volt, de gondoltam megkérdezem mennyi a beugró. 500 Kr. volt, természetesen rögtön mentem! Jó egy órát áztattam magam a 41 fokos forró vízben, sőt, felfedeztem a szaunát is, ott aztán végleg kigőzöltem magamból minden hidegérzetet. Nagyon jól esett! Az előcsarnokban még megkínáltak grátisz egy forró kávával, hiába, kisváros, kisvárosi szokásokkal.
Jókedvűen, átmelegedve, már-már nótázva gurultam tovább, a nap ki-kinézett, szél egy szál se, öröm volt tekerni. A tengeröblöt kerülve, egy magas hegy árnyékában, szinte simán haladt az út, „pillanatok” alatt összejött újabb 20 km. Mesebeli látványt nyújtott a hegy oldalában végigsétáló, szó szerint a földet söprő felhők játéka. Egy elágazás a Thingeyrar templom felé mutatott, a képét már több felé láttam, a kiírás szerint 6 km, igaz földúton. Lekanyarodtam, azzal a hátsó szándékkal, hogy a templom mellett, távol a főúttól lesátorozok. A fekete nyerskőből épült, nagyon hangulatos kis templom története a 12. századig nyúlik vissza. Egy kis temető is van körülötte, régi és friss sírokkal is, sőt egy informatikai centrumot is felhúztak mellé.
Bár a 18 órai záráshoz képest az utolsó pillanatban értem oda, még elég sokan voltak, és kényelmesen szét tudtam nézni. A történelemírás szerint a névadó birtokon, (ami a múltban egyfajta mintagazdaság volt hatalmas lovas tenyészetével) építette a templomot még 1133-ban a Hunavatn esperesség. Ez az ország második legnagyobb kolostora. A névadó gazdaság mára elnéptelenedett. A környéken viszont sok, láthatóan sport és hobbylovassal találkoztam.
Ekkor már láttam, hogy itt közvetlenül nem fogok táborozni, nagyon gondozott az egész, személyzet van, meg hát nem is illik! Megnéztem, beszéltem egy pár szót a gondnokkal, értékelte nagyon az utamat, és elindultam visszafelé. Sajnos 5 perc múlva eleredt az eső, épp csak egy legelőre sikerült bekanyarodnom. Itt, Izlandon meglehetősen ritkaságszámba menő két hatalmas fagerenda között, már esőben vertem sátrat. Azóta is veri, és sajnos az állapota most már annyit romlott, hogy bizony idebent is csöpög. Csak még 3 hetet bírjon ki! Vagy addig ne essen, de ez úgyis csak álom. Ezt felrakom, olvasok egy kicsit, és én is álmodom.

30. nap, július 19. péntek.

Bizony, egész éjjel szólt a sátor oldalán a dobolás. De nem csak az, hanem a közelben fészkelt egy nagy halom sirály, illetve az mindenütt van, lényeg az, hogy zokon vették, hogy a területükre tévedtem, és egész éjjel ott repkedtek, csérogtak fölöttem. Biztos váltásban csinálták, de folyamatos volt! Reggel 7 után, mikor felkeltem, épp szünetet tartott az eső, a helyébe egy 20 méter látótávolságú köd ereszkedett a vidékre. Nem is siettem a reggelivel, komótosan összekészültem, addigra a köd átadta a helyét a legkülönfélébb alakzatot felvevő, száguldozó felhőknek. Persze ezek is olyan alacsonyan szálltak, hogy hol eltűnt a tegnapi templomom benne, hol hirtelen ott pompázott pár száz méterre. Ugyanígy volt a közeli hegyekkel is.
Csomagolás után egy 6 km-es sáros földút volt még hátra az 1.-ig. Ahogy számítottam, forgalom a korai időpontra való tekintettel semmi, illetve ami meglepett, legalább 6-7 külön lovagló, korai lovassal találkoztam. És egytől egyig fiatal lány volt! A főútra visszatérve a pihenőben már várt a mosdó, reggeli tisztálkodás, és a tiszta, jól felszerelt wc. Tébláboltam még egy kicsit, mert ezek fedett helyet biztosítottak, és a nagy panoráma miatt láttam, hogy a környéken, többek közt amerre én tartok, bizony sok helyt, sávokban, földig értek a felhők. Ami, ugye egy jó kis esőt jelent. A szembe jövő autóknak mind működött az ablaktörlőjük, ami szintén óvatosságra intett. Negyedóra múlva aztán, bízva a szerencsémben, elindultam. Kb. eddig is tartott a jószerencse, aztán jött az erős szembeszéllel kísért zuhancs, a beöltözés, és sok-sok tolás. Mindegy, ez vele jár! Aztán néha kitisztult az ég, láttam én szivárványt is, láttam a felhők és a záporok útját. A szembeszél zavart legjobban. Alig vártam már, hogy az első lejárón lekanyarodhassak arra a félszigetre, amit kinéztem magamnak. Ez, ha a térképem jól mutatja, a Vesturhóp névre hallgat, és állítólag itt van Izlandon a legnagyobb fókatelep. Na, nézzük!
Végre elértem a 716-os elágazását, és bekanyarodtam (ahogy vártam) egy földútra. De, a közben viharosra erősödött szelet most már hátulról kaptam, száguldottam. Elég hepe-hupás út volt, de végre megint egy kis csend, egy kis magány, megszűnt a főút forgalma, ami így Reykjavik felé közeledve mind erősebb lesz. A környék, a látvány megint csodálatos volt! Részletekbe már nem megyek, mert csak a régebbi áradozásaimat ismételném. Élveztem az utat!
Egy 2 km-es átkötő átvitt a félszigetet tulajdonképpen megkerülő 711-re. befordultam erre az útra, magasan voltam, ráláttam a szemben levő völgy jó nagy területére. Láttam, hogy ott szakad az eső, és ha még egy kicsit megyek, biztos belefutok. És azt is láttam, hogy a hátam mögül is közeledik egy. Egy nagy völgymenet következett amúgy is az útban, a tetőn leültem egy sziklára, és megebédeltem. Élmény volt, ahogy a zápor széle, de tényleg csak annyival, 20-30 méterre húzott el mellettem!
Elment, folytattam a tekerést. A völgyben az út persze jó sáros volt, de a hátszél repített. Igaz, hogy estére nyakig sáros lettem. Közben ki-kisütött a nap is, a felhők feljebb szálltak, nagyon messze el lehetett látni, a távolban a magaslatokról már megvillant az óceán. Egy helyen álltam meg igazából, egy útszéli kis vendégfogadóban kiegészítettem az ivóvízkészletemet. Közben rálestem az árjegyzékre, hááát…. 20-22 ezer volt egy kétágyas szoba. Forintban. Nem messze onnan egy kiálló volt, és lent a parton sokan néztek valamit. A szintkülönbség kb. 100 m volt, a biciklit fent hagytam, és lesétáltam. A tengerben egy különleges szikla, a 15 méter magas, extrém formájú Hvítserkur volt a sokak által csodált látnivaló, de maga a part a vadregényességével is fantasztikus látványt nyújtott! Szenvedtem egy kicsit a filmfelvevővel, hogy egy-két használható képet össze tudjak hozni, hát, majd látjuk. A visszakapaszkodás volt a nehezebb, megmásztam a Fogadalmi templomot!
Onnan már lestem az éjszakai kiálló helyet, a meredek hegyoldalban nem volt egyszerű. Figyelmeztető volt a sok eső, a napközben tomboló szél, szóval nagyon meg kellett választani. Végül egy sziklapárkány beugrójában sikerült találni egy helyet, ami jónak tűnt, igaz, a biciklit és csomagokat külön kellett felvinni, és reggel természetesen külön kell majd lehozni is. De a biztonság, és a kényelem ennyit megér! Tehát most pihenő, meglehetősen fáradt vagyok, és a lábamat már most fogja rendesen a görcs, mi lesz még éjszaka! Jó éjt!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.