Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


II. rész

2014.08.18

 11. napom, június 30, vasárnap.

Éjszaka elég jól aludtam, bár könnyebb lett volna azokat a testrészeimet felsorolni, amik nem fájtak, mint azt, ami igen. Különösen a térdeim, (meg vannak erőltetve) az ujjaim ízületei a kormány szorításától, na meg az, amin ülök. (És itt nem a bicikliülésre gondolok..) Apropó, bicikliülés. Nem tudom miért, de az út előtt vásárolt, tizenezer Ft-ba kerülő, szuper zselés ülés a harmadik napon elkezdett szétszakadni. Pikkelyes szakadások az első részén, egymás mellett most már három. Pedig semmi fém, vagy fémesen kemény nincs a fenekemen.
Reggel ¾ 9-kor elstartoltam. Nagyon kellemes meglepetésként gyönge hátszél fújt, igaz, fátylasan, de sütött a nap, és billiárdasztal simaságú volt az út. Ugye az itteniek későn kelők, tehát forgalom nulla! Egy álomutazás! Ráértem nézelődni. A tájra csak paradicsomi jelzőket lehetne aggatni, igaz, ez egy kicsit hideg paradicsom. Jobbról a tengerig lenyúló, a végtelenbe vesző harsogó zöld, a remekül karbantartott legelők zöldje. Ezt kilométerenként szakítja meg a vízesésekből a tengerhez igyekvő folyók szétterülő deltája, sok-sok ágra szakadva, kanyargósan, de sehol sem mélyebben, mint 20 centi. Balról egy pár száz méteres zöld sáv, megbolondítva a rövid nyarat rikoltó színekkel ünneplő ezerszínű mezei virággal. Benne, mindenütt fehér gombolyagként birkák hevernek, vagy legelnek, és a szabadságot élvező ménesek vágtáznak céltalanul, de szédítő sebességgel. És mögöttük a felhőkbe szaladnak a csupasz, zord hegyek, kilométerenként vízesésekkel szabdalva, takaros gazdaságokkal ékítve.
Pár kilométer után egy út menti pihenő, parkolóval, és egy takaros, múzeum-jellegű épülettel. Ahogy körbenéztem, és a tájékoztató táblákat kibogarásztam, rájöttem hol járok. Sok ember megjegyezte 2010-ben az Eyjafjallajökull vulkán nevét. Közel 180 évnyi szunnyadás után először március 20.-án, majd április 14.-én kitört. A jégtakaró alatt fekvő, 1600 méter magas vulkán olyan intenzitással, és annyi vulkáni hamut lövellt ki, ami hetekre megbénította a légiközlekedést nem csak a helyi repülőtereken, hanem szinte Európa összes terminálját lezárták.
Hatalmas károkat okozott a kitörés a helyi, bár kisszámú lakosságnak is. A jég megolvadása árvizeket, és egy nagyon kegyetlen dolgot, az úgynevezett iszapárat okozott, ezért a közeli lakosság evakuálására volt szükség. A kis emlékhelyen akkor készült képeken, filmeken lehetett szembesülni, és valamennyire fogalmat alkotni a pusztítás nagyságáról.
Maga az emlékhely egy régi raktárépület felújításával készült el, méghozzá a kitörés után egy évvel. Létrehozója és fenntartója pedig az a család, akinek a birtoka ott van az út túloldalán, és amelyik legközelebb esett a kitöréshez. Nagyon sok képet és filmet megnéztem, és csak csodálattal tudok arra a fantasztikus élni akarásra gondolni, amivel a katasztrófa közben, nem is másnapján, hanem már közben elkezdték a rendcsinálást, a felújítást. Mert az eszükbe sem jutott, bár komoly biztosítási pénzt és állami támogatást, jóvátételt kaptak volna az elpusztult épületekért, a megsemmisült legelőkért, állatállományért, tehát eszükbe sem jutott, hogy elköltözzenek innen, és máshol kezdjék újra.
Láttam azokat a képeket, filmrészleteket, ahol a gyerekek vödörrel, álarcban merték a mindent beborító finom hamuport, ami a legtöbb helyen legalább fél méter vastagságban lepett be mindent, reménytelenül. De nem Nekik! Kitakarítottak, újrafestettek mindent, a gépeket rendbe tették, a megmaradt, és rémületükben szétszaladt állatokat befogták, vetettek, és újra kezdtek mindent.
Virágzó gazdaság, tökéletes állapotú épületek, önfeledten szaladgáló hatalmas ménesek a közelben, és azon a táblán, amin ki van írva, hogy mit állít elő a gazdaság, még az elektromos áram is szerepel, befogták a közeli vízesést. Vannak olyan emberek, akik tényleg megérdemlik a csodálatot, és sorsok, amik a tiszteletet, elismerést.
A következő megálló a Skógafoss vízesésnél volt. Lélegzetelállító magasságból szakad alá a víz, 25 méter szélesen szétterülve, és mennydörgésszerű morajjal csapódva a talajba, jó 60 méter zuhanás után. Esőszerelést nem vettem, a nélkül meg nem érdemes közel menni, mert fél perc alatt bőrig ázik a kíváncsiskodó. Megmásztam viszont a mellette levő magaslatot, ahonnan fentről lehetett látni a tápláló folyót, a Skoga-t, amint a fennsíkon kanyarog, és a mélyben eltűnő rengeteg vizet, amint a pára gyönyörű szivárványt von fölé. Bár, be kell vallanom, hogy mire a magaslatot megmásztam, egy oxigénpalack elkelt volna. De megérte.
Itt megint elgondolkodtam azon a tényen, hogy nem túl rég ez a vízesés közvetlenül az óceánba zuhogott. Mostanra a part már több mint 5 km-re húzódott vissza. A legendák szerint, (amiben ez a sziget nagyon gazdag) egy viking telepes, aki az elsők között érkezett ide, kincseket rejtett el a vízesés mögötti barlangba. Később ezt a barlangot megtaláltál az utódok, de mikor a kincseket ki akarták venni, csak egy gyűrűt sikerült megmenteni, aztán gyorsan bezárult a barlang szája. És, azóta is zárva van, tehát meg sem próbáltam…
A következő kitérőm egy gleccser-végződéshez volt, itt ér ki legközelebb az úthoz a Myrdallsjökull jégfennsík és gleccser egyik ága. Ez egy külön kalandtúra volt, ugyanis jó négy kilométer kellett betekerni valami hihetetlen zötyögős, kővel hevenyészve felszórt úton, ott leraktam a bringát, és másztam még vagy három kilométert folyómederben, süppedős aljnövényzetben. De ez is megérte, ilyet sem láttam még közelről.
Visszaútban, mikor megint végig zötyögtem a négy kilométert a főútig, komoly ellenkező irányú forgalom volt. Birkák galoppoztak szembe, és a KRESZ-re fittyet hányva, egymás mellett, és az út közepén. Már lassítottam, és kerestem a kitérési lehetőséget, de szerencsére ők is észrevettek. Akkor viszont ezek a legfeljebb autóhoz szokott jószágok annyira meglepődtek az én „űrjárművemen”, hogy egy pillanatra lefagytak, és csak néztek, mint a birka, majd a következő pillanatban öten hétfelé rohantak. Szabad volt az út!
A harmadik kalandozás már a nap végére esett, amikor azért már eléggé kivoltam. Ez a Dyrhólaey-sziklák voltak, aminek vadregényességét már otthon, képeken megcsodáltam, sőt a repülőgép ide útban már elég alacsonyan elszállt fölötte. Tehát nem lehetett kihagyni! Igaz, hogy ez a kis kitérő kétszer hét, tehát tizennégy kilométerembe telt, és ennek harmada tolva az emelkedő, és a viharos tengerparti szél miatt, de ez is csodálatos volt! A szél, az általa állandóan hatalmasra korbácsolt hullámok, a fekete homokká darált vulkáni kőzet az évezredek alatt olyan elképesztő formációkat faragott az vulkáni habkőbe és bazaltba, amit nem sok helyen lehet látni a Földön. Hát, ha még fényképezőgépem lett volna…
Az eredeti, az ikonikus szikla a sokat fényképezett két boltívvel, eredetileg sziget volt. A meder feltöltődésével vált a szárazföld részévé. Olvastam egy olyan (őrült) tervet, egy flamand mutatványos pilótától, bizonyos Tomme Tailor-tól, hogy át akar repülni a boltív alatt. Nem találtam nyomát, hogy végrehajtotta-e, sem a kísérletnek, igaz, a gyászközleményének sem….
Visszatértemben a főútra olyan hihetetlen szembeszéllel kellett megküzdenem, hogy a közvetlen part menti 3 kilométeren esélye sem volt annak, hogy fel tudjak ülni a gépre. Az is komoly erőfeszítésbe telt, hogy egyáltalán tolva az úton tudjam tartani magamat, és ne fektessen el mindenestől a tomboló orkán. És bármilyen abszurd, bár ott nem volt az, közben csodálatosan sütött a nap! Aztán egy kanyar után félig hátba kapott, és pár perc alatt megvolt a négy kilométer!
Előttem volt Vík, egy kisváros, oda még feltétlen el akartam aznap jutni, ugyanis majdnem mindenem fogytán volt. A település pontos neve Vík í Mýrdal és ez a sziget legdélebbi települése. Azon kevés városok egyike Izlandon, amely tengerparton fekszik, de nincs kikötője.
Viszonylagos közelsége a fővároshoz, és a közeli sziklacsodák miatt felkapott hely a turisták számára. Pedig több minden elriasztó hatású lehet. Az egyik, hogy Izlandon ebben a városban a legnagyobb az évi esős napok száma, a másik pedig a közeli Katla nevű működő vulkán régóta esedékes a kitörése. A helyiek attól félnek, hogy a várható kitörés olyan áradást okoz a gleccser megolvasztásával, ami elsodorhatja az egész várost. A városka temploma, ami egy domb tetején áll, az egyetlen olyan épület, ami túlélhet egy ilyen áradást. A helyiek emiatt rendszeresen gyakorolják, hogy a kitörés leghalványabb jele esetén, hogyan kell eljutni leggyorsabban a templomba.
Nekem pillanatnyilag nem a vulkánnal volt bajom, hanem a városkába vezető úttal, pontosabban az előttem magasodó 12%-os emelkedővel. Az erőtartalékaim végén jártam, és az út megmászott egy hegyet, és onnan zuhant be a kisvárosba. Én is! Tényleg kínszenvedés volt tíz méterével felküzdeni magam a hirtelen égbe szaladó emelkedőn! 500 métert írt a tábla, egy óra alatt tettem meg. Arra a napra annyi volt bennem. Fent aztán egy kilométernyit kisimult az út, majd ugyanolyan eséssel, féket-próbálóan beszakadt a városkába.
Itt rögtön a benzinkúthoz gurultam, ahol áramot vételeztem a kút bisztrójában, ameddig nyitva tart, megírtam a naplót, és fel is tudtam tenni a netre. Kilenc óra elmúlt, kései fekvésre készülhettem, hisz még táborhelyet is kellett találnom. Mondjuk nem sokat vacakoltam vele, bementem a városka (inkább falu) központjába, ott volt egy nagyon szimpatikus kis tér, asztallal, paddal, rögtön elfoglaltam. Az utcán (?), a településen, bár magasan fent volt a nap, néma csönd volt, senki nem mozdult, természetesen nem volt, aki szóljon, hogy ott nem szabad táborozni. Szép nap volt, kicsit nehéz, de mind ilyen.

12. nap, és július 1. napja, hétfő.

Nyugalmas, nem túl hideg volt az éjszaka. Annyi volt csak a zavaró, hogy 2-300 méterre ott volt az óceán, és dagály is volt, a hatalmas hullámok pedig olyan dübörgést, morajlást csaptak, mintha a következő pillanatban a sátrat támadták volna meg. Kétszer kellett a görcsöt kisétálnom a lábamból, amúgy eseménytelen volt.
Reggel fél 8-kor ugyanarra a kihaltságra ébredtem. Senki, semmi nem mozdult. Utánanéztem, hogy egyáltalán lakik-e itt valaki, de igen a 2011-es népszámlálás 291 főt említ. Hát, nem sok! Összesen két embert láttam elmenni autóval, és ennyi! Ébredés után a szokásos reggeli teendők, majd összepakoltam. Visszamentem a benzinkúthoz, részint tisztálkodni, részint feltankolni ivóvízzel, na meg az akkukat is még töltőre kellett rakni. Sajnos jó volt a sejtésem a telefonkártyával, este mikor kész lett a napló, bemondta az unalmast a mobilnet, jött egy üzenet, hogy ha netezni akarok, csak bátran töltsek rá X koronát. Nem szó szerint, de a lényege ez volt. Úgyhogy reggel még megérdeklődtem, hogy van-e feltöltő kártya a kúton, volt, ugrott 1000 Kr. A 7000 Ft-os indulókeret egy hétig bírta…
Még egy áruház látogatást is beiktattam, hátha van olcsóbb kenyér, csokikrém, stb. Nem volt. Feltűnő volt viszont, hogy ahogy távolodtam a Fővárostól, úgy drágult minden. Itt egy 775 gr.-os kenyér már 900 Ft volt, Keflavikban 450. Ennyiért meg valószínű egész úton kapok. Krém sem volt, így édességigényemet egy üveg ribizli lekvárral terveztem csillapítani.
Végül fél 11-kor indultam, ragyogó napsütésben, és erős hátszéllel! Egy álom volt az első húsz km.! Rögtön a városka kijáratánál bukkantam erre az aranyos buszmegállóra, apró „váróteremmel”. Ötletes, és gondolom az itteni forgalom mellett tökéletesen elegendő. Amellett hibátlanul simul a tájba.
Lassan távolodtam az óceántól, a táj rendkívül változatos volt. Egyszer kopár, csak fekete, porszerű vulkáni homok borított mindent, a következő pillanatban pedig az Alaszkai csillagfürt kék virágszőnyegként kísért hosszú kilométereken keresztül. Volt olyan óra, hogy nem jött egy kocsi sem, az összes hang a szél süvöltése, és az azt túlkiabálni igyekvő apró gázlómadarak folyamatos csivitelése volt. A kék égen úszó bárányfelhők gyönyörű napot sejttettek.
Aztán egyszer csak az út is kanyarodott, meg a szélirány is változott, és jött egy olyan kb. 10 km-es szakasz, hogy legszívesebben toltam volna a biciklit. Olyan kegyetlen szembeszél fújt hirtelen, hogy szégyen ide, szégyen oda, de 250 m-nél többet nem tudtam egy szuszban tekerni. Aztán meg kellett állni levegőért. Ezt úgy számoltam ki, hogy 5 sárga útszéli karót kell letekernem. Azok 50 méterenként vannak. Sok ilyen 250 méteres etap volt 10 km-n. Az volt az oka, hogy ez egy tükörsima fennsík volt. Fák, tereptárgyak nincsenek. Bal kéz felé terült el a Myrdallsjökull hatalmas, több száz méter vastag jégből álló tömbje, jócskán fagypont alatti hőmérsékletével, jobbról meg a 8-10 fokos óceán a szintén óriási felületével. A szél, meg ugye a hőmérséklet különbségek kiegyenlítődésekor keletkezik. És mivel ez a hőmérséklet különbség állandó, így a tomboló szél is az. Mivel a fenti logika mellett a szélirány megváltozására sem lehet számítani, ezzel bizony meg kell küzdeni.
Később egy másik természeti jelenséghez is volt szerencsém, a porviharhoz. Hirtelen jelent meg, egy sárgás fekete fal formájában, azt hittem zivatar. De nem, hanem a szél kapta fel az aljnövényzettel nem borított, finom csupasz port, és vitte. Nem volt jó benne tekerni. Nem sokkal előtte jött egy fiatal pár felmálházva, biciklivel szembe, és mindkettőjüknek kendővel be volt kötve az arca. Akkor értettem meg miért.
Itt már ritkult az emberi jelenlét, és talán itt éreztem először azt, hogy nagyon a világ végén vagyok. Hosszú órákig egyetlen autó sem jött, erre a mostoha talaj és természeti viszonyok miatt települések, de még magányos gazdaságok sincsenek. Mire is lennének? Ezen a vad és terméketlen talajon, amit még a hatalmas szél is mozgat rendesen, csak egy-két nagyon szívós sásszerű fűfajta tudott megkapaszkodni. Fának, bokornak természetesen nyoma sem volt, és mintha a madaraknak is túl vad lett volna ez a vidék. Talán ezért is hatott rám a meglepetés erejével, mikor egyszer csak, nem messze az úttól egy asztalt-padot vettem észre, egy szabályos, igaz nagyon puritán, de mégiscsak útszéli pihenőhöz értem. Rám fért valóban a pihenés is, na meg volt még fél üveg lekvárom, úgy döntöttem, hogy egy szinte komfortos környezetben megebédelek.
Költői túlzás lenne azt mondani, hogy jól lakottan, de legalább egy picit megpihenve vetettem bele újra magamat az elemekkel vívott harcba. Persze ezek nem panaszszavak, hisz részint én akartam jönni, részint minden méter annyi élményt, annyi lélegzetelállító szépet nyújtott, hogy ennek nem lehetett túl nagy ára semmi. A táj, ahogy már írtam, varázsütésre változott. Nem sokkal indulásom után megint olyan jött, amit még nem láttam. Szavakkal nem igazán lehet szemléletesen elmesélni, annyira szürreális volt. Ameddig a szem ellát, hatalmas egymásra dobált kavicsok, valószínű a vulkáni tevékenység termékei, és mindegyik 10-20 centis aljnövényzettel, moha és zuzmópárnával bevonva. Gyakorlott kempingezők szerintem bele tudnak gondolni abba, hogy milyen kalandtúra errefelé egy egyszerű, 5 négyzetméteres sátorhelyet találni!
Odébb egy híd következett. Ez még a sok száz közül nem is lett volna érdekes, de a híd túloldalán, a távolból egy apró pont közeledett. A forgalom teljes hiányában ez a kis mozgás is már messziről feltűnt. Meresztettem a szemem, hogy mi lehet ez a ritmikusan mozgó kis valami? Aztán lassan egymás mellé értünk. Egy kb. 50 kilós, japános arcú srác volt, atlétatrikóban, rövid sportnadrágban, a hátán egy hatalmas, kb. súlyával egyező hátizsákkal. És futott velem szemben, arra, amerről én jöttem. Mikor mellémért, futás közben, egyik kezét a szívére téve, mosolyogva meghajolt, és már csak a hátát láttam. Jelenségszerű volt!
Meg is álltam, ahogy utánanéztem, és épp egy folyóhídján voltam. A mederben pedig a feltehetően meglehetősen hideg vízben férfiak és nők tevékenykedtek. Nem volt ez sem mély, de elég gyakran lebuktak nyakig, valami kábelt fektettek, és oszlopszerűségeket igyekeztek a köves mederben megállásra bírni. Egy-két tanácstalan perc után rájöttem, hogy az egész szigetet behálózó szeizmikus érzékelők telepítését végzik a fiatal geológusok. Ezek beszövik egész Izlandot, és a talajkéreg legkisebb, pár centis elmozdulásáról is jeleket küldenek vagy kábelhálózaton, a kietlenebb helyeken pedig rádión keresztül egy feldolgozó központba. Ennek a nagyteljesítményű számítógépe folyamatosan követi az állandó szeizmikus mozgásokat, és prognózist állít fel várható földmozgásokról, vulkánkitörésekről.
Öt óra körül egy kis igazi esőhöz is volt szerencsém, hogy az se maradjon ki a mai programból, de nem volt vészes, szebb volt az a szivárvány, amit a távolban összehoztak a a napsütéssel. Egy szintén városként jelölt településhez közeledtem, de ezeket a jelzéseket azért már elég fenntartással fogadom. Mindenesetre már a neve is elbűvölő volt, és mire kiolvastam, komoly másodpercek teltek el! Nem beszélve arról, mikor megpróbáltam kimondani! Maradjunk annyiban, hogy itt egyszer írásban megörökítem, de többé ne essék erről szó. Tehát: Kirkjubaejarklaustur. Kedves kis szó, ugye?
Rögtön a település szélén egy N1 márkanevű, viszonylag sűrűn előforduló benzinkút fogadott. Szerettem ezeket a centrumokat, mert bár drágán, de minden volt. Elsősorban nekem a meleg vizes mosdók, és az elektromos csatlakozási lehetőségek voltak nagyon fontosak. Ezek ingyen voltak. De volt bisztró, és a vészhelyzetek esetére bolt is volt ezekben az objektumokban, még ha mint írtam, meglehetősen drágák is. Letelepedtem egy konnektor mellé egy asztalhoz, és írtam, képeket töltöttem fel, egy kis Skype a családdal.
Mikor mindennel kész voltam, ideje volt sátorhelyet keresni. A kút közvetlen közelében nem akartam, mert bár nagynak nem volt mondható a forgalom, de részint nyugodtan akartam aludni, másrészt azért nem benzin szagban. Maga a „város” kb. 10 ház lehetett, viszont volt egy szállodája, egy boltja, és egy valami tábornak kinéző bekerített, üres terület. Ennek a kerítése mellett vertem le a sátramat, abban a meggyőződésben, hogy részint senkit nem zavarok, részint minden itt élő ember van annyira toleráns, mint…. Mint eddig. Tévedtem!
Szétpakoltam, épp vacsoráztam, egyszer csak jelképes kopp-kopp! Szólítanak. Kinéztem, hát a hivatalosan kevesebb, mint 100 izlandi rendőr egyik példánya magasodott fölém, karba tett kézzel, a csípőjén fenyegetően lógó revolver. Udvariasan, de határozottan tudatta velem, hogy itt nem lesz jó, az Ő városában nem lehet vadkempingezni, csak a városon kívül! (Város…??!! Na mindegy, épp egy ilyen kisvárosi seriffel nem szabad vitázni, akinek az idén én voltam eddig a legnagyobb történése. Mondtam, hogy OK, befejezem a vacsorát, és megyek. Biztosított, hogy egy órán belül visszajön, és ellenőrzi, hogy a városon kívül vertem-e sátrat.
Kicsit azért bosszankodva, de jobb a békesség alapon költöztem. Nem messze, a városnév táblától pont 3 méterre. De kívül! Megértettem, én vagyok a vendég, szabályok valószínű vannak, de egyszerűen nem szeretek egy kilúgozó nap után kétszer sátrat verni, egyszer állítani, és ugyan ennyiszer össze és szétcsomagolni egy órán belül!

13. nap, július 2. kedd.

Nem tudom Éber úr valóban visszaellenőrzött-e, (szinte biztos vagyok benne, hogy igen, és még reggel, mikor indultam tovább, akkor is a jelentését fogalmazta) de egy nagyon csöndes éjszaka volt, a forgalom szinte nulla, egyetlen zavaró momentum, a sátorponyván keresztül besütő nap volt. Ezt is megoldottam, sapkában aludtam, és a kötött sapkám szegélyét a szememre hajtottam. Jól működött. Reggel több lépcsőben ébredtem, a végső ébresztő fél nyolckor volt. Reggeli, pakolás, majd mentem a benzinkútra tisztálkodni, vizet vételezni, forró koktélt inni. Innen a kilenckor nyitó bolthoz tekertem, hátha van valami nekem való. Nem volt.
Amit már többször írni akartam, az az itt is szembetűnő krumpli volt. Tudom, nem illik ezzel viccelődni, de mikor először megláttam ezt a mindenütt kapható burgonyafajtát, nekem rögtön Csernobil jutott eszembe. A legkisebb példány is jó másfél kilós, és nagyobb, mint az én két öklöm. A nagyobbak dinnyeméretűek. Egy szem krumpli két családot jóllakat. Nem véletlen a morbid asszociáció, bár biztos nem onnan importálják.
Mikor reggel a benzinkúton mosakodtam, borotválkoztam, belenéztem a tükörbe. Hááát, elég nyúzott kép nézett vissza rám. Az állandó erős szél szépen kicserzi az arcbőrömet, mindkét szemem véres a folyamatos szembeszéltől, az orrom teteje hámlik, az alja meg ki van sebesedve. Otthon sűrűn eldugul az orrom, hát itt nem! Nem tudom van-e valami a levegőben, vagy csak a tiszta, hideglevegő tesz, de itt meg örökké folyik. És mivel félpercenként nem állhatok meg kifújni, valljuk be, bármennyire is kellemetlen, de legtöbbször a szél törli meg az orrom.
Végül azért csak elindultam! Az út első szakaszán baloldalt egy magas hegy kísért, a lábánál burjánzó zölddel. Ennek megfelelően az út, aminek a másik oldalán már a kopár tengerpart futott, és a hegy között pár virágzó gazdaság terült el. A szabadföldi növénytermelés is kimerül a takarmány termesztésével. Persze ennek is megadják a módját, mivel a nagyszámú, főleg birkából álló állatállomány számára létfontosságú a megfelelő téli takarmányozás.
Szabadföldi legeltetésre durván 6 hónapig van lehetőség. A téli félév alatt takarmányozni kell. És a megfelelő mennyiségű takarmány megtermelésére van egy évben, nyáron egy szűk négy hónap, amikor megfelelőek a körülmények. Ezért erre nagyon nagy gondot fordítanak. A kevés termesztésre alkalmas terület birtokbavétele először is a sziklamentesítéssel kezdődik. Ezután a kitisztított területet parcellákra osztják fel, és ezek határain jó másfél-két méter mélységben vízlevezető árkot ásnak ki gépekkel.
Erre az állandó esőzések miatt van szükség, ugyanis megtapasztaltam, hogy a legelőknek, illetve a termőterületnek alkalmas alacsonyan fekvő területek vízelvezetés nélkül folyamatosan víz alatt vannak, a vastag aljnövényzetre lépve bokáig süpped a tocsogókba az óvatlan túrázó. Ezek az árkok egy szövevényes rendszerben össze vannak kötve egymással, és vagy egy szomszédban futó folyóba, vagy közvetlenül az óceánba vezetik a felesleges vizet. Öntözni viszont garantáltan nem kell!
A takarmányfű fajtája is egy speciálisan ide nemesített intenzív fajta, rendkívül gyors növekedéssel, rövid tenyészidővel. És az ember azt gondolná, hogy a fűmagot csak úgy elszórják. Hát nem! Láttam vetésre előkészített területet is, tökéletes asztallapsimaságra eldolgozva, egy nagyobb kő nélkül, és ugyanolyan vetőgép vetette szabályos sorokba a magot, mint itthon a legnemesebb búzát. Szóval megadják a módját!
Mikor megfelelő nagyságú, gépek lepik el a táblát, az első levágja, a második rendbe sodorja, a harmadik bebálázza, a negyedik pedig fehér műanyag fóliába burkolja, légmentesen, a siló erjedési folyamatát biztosítandó. A nagyobb területeken százával hevernek ezek az óriás fehér labdák, és már érzik belőlük az erjedő siló kellemesen savanyás illata.
Kicsit odébb a váltógazdálkodás másik felén pedig az aktív legelő fekszik, tele gyönyörű fehér gombolyagokkal, a birkákkal, közte heverésző barna foltok a fűben, a kérődző tehenek, és köztük soha nyugodni nem tudó paripák cikáznak önfeledten. Mint egy paradicsomban, olyan a látvány! Persze most ragyogóan szép idő volt, biztos szokott ez zordabb lenni, akár egy kiadós óceáni vihar, akár a téli hatalmas havazások miatt. A természet adta lehetőségeket úgy is kihasználják, hogy az állatoknak az elég nagy számban előforduló barlangokban alakítanak ólakat, vagy csak egyszerűen beállókat, ha mostohára fordul hirtelen az idő, ami itt mindennapos, pontosabban minden órában előfordulhat.
Aztán még egy utolsó gazdaság, saját vízeséssel, amivel feltehetően itt is áramot termelnek. Egy turista busz is megállt itt, (ritka látvány) és önfeledten fényképezik a mint kiderült német turisták a felejthetetlen látványt. Aztán kiszúrnak engem is, és legyőzöm a természetet, minden kamera rám szegeződik. (Igaz, a természet nem megy tovább.)
Integetnek, meg kell állnom, és egy kicsit mesélnem magamról, az utamról. Kevesen értenek angolul, én még kevesebbet németül, a fordításokkal eltelik az idő. Jó fél óra múlva köszönünk el sok szerencsét, és jó utat kívánva egymásnak.
Az út derékszögű kanyarral fordul, a hegy mögött, annak a kanyar utáni oldalán már egy másik világgal. A zöld eltűnik, a helyét terméketlen fekete vulkáni homok foglalja el, most már az út mindkét oldalán, ameddig a szem ellát. Messze! A távoli hegyek jégsapkát kaptak, beért az út a Vatnajökull hatalmas jégfennsíkja alá, arra a kísértetiesen kietlen, tükörsima részre, ahol egy szál növényzet sincs, csak az apró vulkáni fekete hordalékkő az úr, amit a gleccserek évmilliók alatt szétterítettek. A tábla olvadó vize száz és száz kacskaringós, szétterülő folyásban igyekszik a közeli Óceánba. Ahogy olvasgattam, hidak csak az 1980-as évek óta vannak e gyorsvizű folyamok fölött, addig bizony gázolni kellett. A legnagyobb kifolyás mellett, ahol végül aznap este, hullafáradtan, egy pihenőben sátrat vertem, ki van írva, és képekkel is szemléltetve, hogy ezt a leghosszabb, 370 méteres hidat hogy vitte el papír fecniként, és gyűrte össze az acélvázát 1996-ban a lezúduló gleccserár. Újjáépítették, most azon jöttem keresztül. Az elsodort híd egy összegyűrt hatalmas elemét mementóként a pihenőben kiállították, épp az alá vertem sátort.
A hidakkal kapcsolatosan még egy érdekesség. A legújabban épültek is többnyire fával vannak burkolva. A mederben levő pilléreken, és a szerkezet legfontosabb részein kívül minden fa. Ez azért volt számomra kicsit érthetetlen, mivel itt, a szigeten, a legnehezebben elérhető építőanyag a fa. Az úttest rész ezeknek a szinte 100%-ban egysávos, tehát egyirányú hidaknak pedig acélhálóval van beborítva. Ennek van is értelme, nélküle a vizes fa meglehetősen csúszós lenne. Csak én aggódtam mindig egy-egy átkelésnél, hogy vajon nem áll-e ki egy csavar, egy szög, vagy nem szakadt-e el az acélháló. A gumi nem szerette volna!
Végül tehát az egyik gleccsertől kb. 400 méterre táboroztam le, nem volt már erőm felmászni rá, az egész napos kemény szembeszél, és a 65 km. kivett mindent belőlem. Jó hideg éjszaka ígérkezett, ez a hatalmas jégtömeg bizony érezhetően sugározza magából a jeges leheletét. Azért éreztem, hogy bírok majd aludni. A vacsora is két szelet margarinos kenyérben merült ki, igazából a fáradtságtól már éhes sem voltam, na meg a maradék pár szeletet be kellett osztanom, hisz másnap az út folytatódott tovább a nagy semmibe, a következő város Höfn, még 140 km, 2-3 nap, addig pedig semmi.

14. nap, július 3. szerda

Reggel már a korán kelő turisták csivitelésére ébredtem, akik, (aranyosak voltak) nem akartak közvetlenül engemet, és a sátrat filmezni, hanem térültek, fordultak, mintha a környéket vennék fel, de végül mind odakapta a gépét, és az én sátorbontásom lett az igazi téma. Összepakoltam, szerencsére egy kis szél és esőcsend volt, és elindultam. Rögtön indulás után egy kis mellékútra mutatott a nyíl, Skaftafell, és mellette ott volt a sátras kempingjel. 2 km, oda-vissza plusz 4, de nézzük meg! Egy turista központ volt, innen indultak a csoportok a gleccsertúrákra, és persze volt elegáns kemping, ajándékbolt, kiállítás, étterem, meg egy kis shop. Persze mindez méreg drágán. Pl. az a kenyér, amit én Sefossban 270 Kr.-ért vettem, itt már 700 kr., 1300 Ft volt. Nem vásároltam semmit, megtisztálkodtam, borotválkoztam, feltöltöttem az ivóvízkészletem, és indultam tovább.
A főút mellett, a gleccser közvetlen szomszédságában egy apró repülőtér, pici faház kiszolgáló épület, és egy kis kétmotoros Cessna. Aki akarta, fentről is megnézhette a hatalmas jégsivatagot egy sétarepülés keretében. Ezt most kihagytam. A további utamat megint irdatlan kopárság kísérte. Jobbra az óceánig lenyúló fekete zúzottkő, amit a gleccserlefolyások szabdalnak fel 2 km-enként, ezeken a szokásos egysávos fahíd, balra pedig az a jeges leheletet kibocsájtó hatalmas jégtömeg. Ez az az út, ahol nagyon kellemesen el lehet gondolkodni, nem sok néznivaló van. Itt, érthetően és értelemszerűen még az élővilág, a rengeteg madár is eltűnik. Nincs hol fészkelniük, nincs mit enniük, mit keresnének itt?
Az eső is eleredt, beöltöztem az esőszerelésbe, és róttam a monoton kilométereket. Dél múlt, mikor bementem egy tanyába, hogy éjszakára vizet kérjek. A tanyán, mikor bekopogtam, és beköszöntem, egy férfi fogadott. Nem először tapasztaltam azt a fajta hidegséget, amivel fogadott. Nem is barátságtalanság ez, hanem egy nagyon erős távolságtartás, ami, természetesen nem általánosítva, de az északi népekre többnyire jellemző. Később is megtapasztaltam ezt, amiről majd a helyén írok, igaz, az ellenkezőjét is. Biztos van rá a kultúrájukban, a történelmükben magyarázat erre a fajta hűvösségre, ami itt Izlandon kihangsúlyozott, talán egyedül a Főváros mentes ettől.
Amikor ajtót nyitott, 10 centis réssel, fél arcát a résbe rakva szótlanul várta, hogy mit akarok. Mikor elmagyaráztam, és megmutattam a kétliteres flakont, kikapta a kezemből, bement, az ajtót ráreteszelte, majd nemsokára ugyanezt fordítva, kinyújtotta a vizet a résen, és igazából megköszönni sem volt időm, mert az ajtó becsapódott az orrom előtt. Nem esett rosszul, mert végülis tényleg csak vizet szerettem volna, nem új barátokat szerezni, a víz pedig meg volt.
Mikor visszamentem az út mellé, leültem egy szikla tövébe, a legelésző birkák közé pihenni. Akkor kanyarodott oda mellém egy francia sorstársam, mint a névjegycsere után kiderült, Frederic Carnet. Ő egy világcsavargó fényképész, aki az elmúlt évben Japánt fényképezte végig, most pedig Ő is ezt az utat járja be. Igaz, Ő három hónapot szánt rá, meg-megáll egy- egy helyen, és az út utolsó, szerinte érdektelen (?) harmadát már buszon teszi meg. És fényképezget. (Mikor ezt mesélte, a szívemben forgatta a kést! )
Ővele kerülgettük pár napig egymást, és szidtuk az időjárást. Aznap este szerintem én voltam elől, vagy valahová letért. Megadta a fényképei elérhetőségét, szerintem otthon nekem is lesz mit nosztalgiáznom…
A tanyával kapcsolatban még annyit, hogy itt szúrt szemet, amit már régen látok, csak mint valami nem stimmelő dolog raktározódott el, hogy a házak legtöbbjének nincs kéménye. De miért is lenne? Izlandnak szénbányái nincsenek, fája nincs, az olajat importálják. Tehát úgysem lenne mivel tüzelni. Van viszont geotermikus energiája, ami egyrészt rendkívül olcsó áramot eredményez, amivel bőven gazdaságos még fűteni is, és ahogy írtam, szinte minden nagyobb tanyának, gazdaságnak van saját termo kútja, hőforrása, aminek a vizével nagyon gazdaságos és tiszta a fűtés.
Egy kicsit megpihenve tekertem tovább. Talán még egy dolog hozott változatosságot ebbe a monoton napba. Baloldalt egy zúzottkőből épült természetes gát emelkedett az út, és a gleccser közé. Győzött a kíváncsiság, megálltam, és megmásztam ezt a gátat. A túloldalán a gleccser közvetlen egy tóban végződött, aminek a vize, nincs rá jobb szó, sűrű jégkása volt, és ebben a kásában hatalmas leszakadt gleccserdarabok fürödtek. Némelyik akkora, mint egy busz, a másik, mint egy ház, de volt négyemeletes panel méretűek is. És a színük, fehér, fekete és a kék leggyönyörűbb árnyalataiban tündökölt. Lélegzetelállító látvány volt! És mindez néma csöndben. Még a csönd is jeges volt.
Nagy nehezen elszakadtam a látványtól. Pár kilométerrel odébb, egy bővizű folyó ömlött az óceánba, és az átvezető híd két oldalán nagy nyüzsgés volt. Én is lementem, mint kiderült, innen indultak a gumicsónakos jéghegytúrák, ahol a leszakadt tömbök között lehetett a nagy motoros gumicsónakokkal kerülni egyet. Utolsó filmkockájaimat itt lőttem el, innentől mindenemből kifogyott az éltető feszültség. A hatalmas jégtömbök közt, egy ficánkoló fókát is felfedeztem, ez az Ő világa. Egyszer csak hatalmas dübörgés törte meg a viszonylagos csendet, egy fekete helikopter ereszkedett le a folyó túloldalára. Páran kiszálltak belőle, (öltönyösök) szétnéztek, majd továbbrepültek vélhetően Höfn felé.
Én arra tartottam, csak lassabban. A gleccser közvetlen térségét elhagyva, hirtelen feltámadt a szél. Még a reggeli induláskor az útszéli előrejelző táblán 5-ös szelet ígértek, hát az most megjött, és szembe. Már nagyon szerettem volna megállni, de egyszerűen nem volt hol. Ez a fekete zúzalékkő még a sátrat sem fogadta volna be, így tekertem tovább. Jócskán este volt már, hogy végre egy alkalmasnak látszó pihenőhelyet elém varázsolt a jó sors, mert az már tényleg egy menedék volt a reménytelen, nagy, kies pusztaságban. Sziklák szövevényes zuga a nagy semmiben, szélvédett beugrókkal, ahol gyönyörűen el lehet bújni. A környékről tájékoztató térképek, és egy wc! Szóval, igazi táborhely! Sátort bontottam, gyorsan megvacsoráztam, és az átvizesedett ruhámban, az 5-6 fokos levegőben vacogva bújtam be a hálózsákomba.

15. nap, július 4. csütörtök.

Éjszaka párszor kocsi zúgására ébredtem csak fel, mint kiderült, reggelre szinte minden szélvédett beugróban állt egy-egy kocsi. Nagyon érdekes látvány volt! Én voltam az első ébredő, és sajnos mikor már én felébredtem, már akkor esett az eső. Reggeli után rögtön be is öltöztem az esőszerelésbe, és megint minden csupa víz volt mikor elpakoltam. A száraz ruhadarabjaim már teljesen elfogytak, amibe nappal beleizzadtam, azok sem száradnak meg.
Indulás előtt elmentem a faházba telepített mellékhelyiségbe. A lényeg az volt, hogy egyáltalán volt, persze ez, itt, annyira minimalistára sikeredett, hogy a Skandináv országokban megszokott fűtött, meleg vizes, összkomfortos létesítményeknek nyomába sem léphetett. Természetesen víz sem volt, viszont volt egy kis polcon egy félig telt flakon, ahogy beleszagoltam, erős fertőtlenítő illattal. Nem akartam a saját ivókészletemet kézmosásra pazarolni, ezért úgy gondoltam, hogy egy fertőtlenítős kézfürdő még hatékonyabb is lesz. Hát az lett! Ahogy bedörzsöltem vele a kezem, abban a pillanatban kegyetlenül elkezdett csípni. Legyeztem, fújtam, dörzsöltem, de mivel megmosni nem tudtam, nem igazán sokat értem el vele. A teljes hatás 2-3 nap múlva jelentkezett, és majdnem az út végéig elkísért, égő víz- és vérhólyagok formájában.
Vacogva, égő kézzel indultam neki a napnak. Az időjárás sem sokat derített jobb kedvre, rögtön felső C-vel kezdte, 5-ös szembeszél, szakadó eső. Láttam, hogy ebből ma nagyon szerény teljesítmény lesz. Az útvezetés is kacifántossá vált, gyakori volt a tolós emelkedő, de volt olyan egyenes, hogy a sima úton sem bírtam tekerni a szembe vágó szél miatt. Ma, kb. 12-15 km.-t toltam a fogatot. Az út egészen kikanyarodott az óceán mellé, így semmi nem állta útját a tomboló szélnek.
Két maradandó élményem volt ezen a szakaszon. Az egyik egy tolós szakaszon volt, kínlódtam az emelkedővel, és a széllel. A rajtam levő ruha duplán csupa víz volt, kívülről is, belülről is. Tehát fáztam, mint az a bizonyos kutya. És ezen a tényleg kegyetlen tájon, egy nagy kanyarban, kint a szirten állt egy ház. Én már ezt egy csodálatos bátorság tanútételének tartottam, hogy valaki ide házat épít. És ahogy közelebb értem, még jobban lezsibbadtam, ugyanis a ház előtt egy ugróasztalon két gyerek játszott, ugrált önfeledten a gumipadon, egy szál pólótrikóban, kis rövidnadrágban.
A másik a hihetetlen sok hattyú jelenléte volt. Igaz, hogy a nagy szél miatt repülni nem tudtak, talán épp azért gyűltek olyan sokan egyszerre egybe, de szerintem több ezer fehér folt pöttyözte be a tájat, ameddig a szem ellátott. Volt egy elég nagy öböl, amit nem sikerült kinéznem, hogy természetes hordalék, vagy mesterséges gát kerített le az óceánból, de ennek viszonylag békés volt a vize. És ezen ringatóztak százával, ezrével a hatalmas testű, kecses tartású madarak.
A szél erejére jellemző, hogy egyszer, mikor épp egy lassú tekerési szakaszban voltam, és leraktam az egyik lábamat, hogy megálljak szétnézni, abban a pillanatban jött egy hatalmas szélroham, ami nemes egyszerűséggel biciklistől felborított. Nagyon kivesz az emberből mindent ez a birkózás, és bár még reggel reménykedtem, de már tudtam, hogy Höfn aznap sem lesz meg. Végül egy, az előző napihoz kísértetiesen hasonló sziklacsoport tűnt fel, és ez adott menedéket éjszakára. Szélvédett, bár az eső ellen nem tudtam mit csinálni. Vacsora közben az itt fészkelő ezernyi madár éneke szórakoztatott. Biztos voltam benne, hogy jót fogok aludni.

16. nap, július 5. péntek.

A reggel még az esténél is csúnyább volt, tegnap legalább el lehetett látni pár kilométert, ma reggel azonban megint az a ronda, ködszerű eső esett, de olyan sűrűn, hogy tényleg ködnek tűnt, vagy talán olyannak, mintha a felhő legközepén lennék, és 100 méterre jó, ha el lehetett látni. Höfn közelségét talán csak az egyre sűrűsödő forgalom jelezte. Persze ezt úgy értsük, hogy tegnap óránként 2-3 kocsi húzott el mellettem, most már 2-3 percenként jön egy. Tegnap a vacsorával feléltem minden kenyértartalékomat, létfontosságú volt a város, és a boltja. Reggelre vizem sem maradt, így a csöpögős csomagolás, és az indulás után az első dolgom volt egy tisztább vizű patakot keresni. Mert amelyiknek a partján láthatóan birkák legelnek, vagy amelyik gleccserből jön nagy sebességgel, szürkén és zavarosan, az nem túl csábító. Végül egy apróbb vízesésből követhetően egyenesen jött egy patak az út alá, nagyon tiszta vízzel, hát itt feltöltöttem a készleteimet, és valóban nagyon tiszta, jóízű vize van.
Az út fordult egyet, a szél egy kicsit, de nem bántóan feltámadt, és valamit lazított a felhőszerű esőn. Már látni lehetett az óceán felöl a végét, ott már kicsit kék lett is az ég. És arra volt Höfn. Már az út tervezésekor sarokpont volt ez a kisváros. Nem azért, mert nem bíztam magamban, vagy az út megtételében, de… A repülőjegyem időre megvolt visszafelé, ahhoz kellett igazítanom a sziget megkerülését, a visszatérést Keflavik reptérre. És ehhez adva volt kb. 2000 km. teljesen ismeretlen út-, időjárási-, és domborzati viszonyok között megtett út, az esetleg felmerülő egészségügyi és egyéb akadályokkal optimistán nem is számolva. Tehát még otthon osztottam, szoroztam a térkép előtt, és én is kijelöltem magamnak azt a bizonyos „Point of no return”-t, az utolsó visszafordulási pontot. Amit ha az út tervezett idejének a fele, mínusz 3 nap vésztartalék alatt nem érem el, akkor már nem lesz érdemes nekivágni az előttem levő még hosszabb, és várhatóan nehezebb útnak, hanem a józanságot megőrizve, vissza kell fordulnom azon az úton, amelyiken jöttem. És ez a pont volt Höfn.
Mivel belül voltam 1-2 nappal a határon, már tudtam, hogy megyek tovább. Másik oka is volt annak, hogy ennyire várjam a megérkezést ide. Egyik támogatóm, akinek a nevét inkább most nem írom le, még út elején küldött egy emilt, jó utat kívánva, és felajánlva, hogy bármi nehézségem, problémám akad útközben, bármire szükségem van, azonnal jelezzem, és ő futárszolgálattal, vagy postán bármit utánam küld, hisz ez imázs javításnak a cégének is jól jönne. Mikor Gulfossnál a fényképezőgépem összetört, ez az ajánlat ugrott be, és bár nem igazán bíztam benne, de megkérdeztem, nem tudna-e valami olcsó kis gépet postán elébem küldeni. Ő felajánlotta, hogy pénzt utal inkább, és azt majd ráérek otthon megadni, de tudtam, hogy erre még kenyeret is, nemhogy olcsó gépet nehezen lehet venni. Végül többszöri levélváltás után ígéretet kaptam, hogy pár nap alatt küld, először Klausturba, majd mivel jól haladtam, ezt átkértem, hogy inkább Höfn-be küldje a nevemre postán maradó küldeményként (A módszer 2011-es utamon egyszer már remekül bevált).
Tehát ebben, mint az utolsó reményben, hogy tudok fényképezni, siettem a város felé. A bejáratnál rögtön egy kemping fogadott, reggeli tisztálkodás forró vízben, vízfeltöltés, és elkezdtem az akkujaimat is feltölteni tartalékkal. Itt néztem meg az emailjeimet, és aznap reggel jött a jelzés a fényképezőgéppel kapcsolatban, amelyben elnézést kérve közölte, hogy nem ért rá sajnos a héten ezzel foglakozni, keressek valami más megoldást…. Megértem, és a szándékot mindenesetre köszönöm. Ha nem is volt igazán őszinte.
Aztán bekerekeztem a tényleges városba, ez már azért tényleg egy kisváros, olyan körzeti centrum féle, látszik, hogy a környékről mindenki ide jár bevásárolni. Ottlétemkor 1691 lakossal büszkélkedhetett, ami ottani viszonyok között…Örömmel fedeztem fel egy nagy bevásárlóközpontot, benne kedvencemmel a Nettó-val, ahol 1-2 órát elidőzve kellemesen feltöltöttem a készleteimet, igaz, kellemetlenül ki is költekeztem. Viszont jó egy hétre el vagyok látva, még csokikrémmel, és lekvárral is, sőt, ebédre vettem egy csomag csokis nápolyit is! (Tudok élni, mi?)
Nézelődtem egy kicsit, bár legyünk őszinték, túl nagy élet, túl nagy mozgás nem volt. A városka élete főleg a halászatra alapozódik, a kikötőben is főleg halászhajók parkoltak. Egy jó órányi bolyongás után visszamentem a kempingbe, írogattam még egy kicsit, pihentem, és főleg hagytam, hogy minden elérhető szabad konnektoron minél többet töltődjenek az eszközeim. Figyeltem a kemping életét, ez valóban olyan fordító pont lehetett a különböző irányból, válogatott járműveken, ezerféle uticéllal érkező vándorok útján. És mindkettőnk nagy örömére ismét összefutottam Frederick barátommal. Úgy meg örült nekem, hogy rögtön adott egy doboz multivitamin pezsgőtablettát az útra. (Rögtön arra gondoltam, hogy te jó Isten, olyan rosszul nézek ki?) Beszélgettünk egy kicsit, Ő most marad pár napra, leszakad, nem valószínű, hogy utolér, lazább a programja.
Nagyon marasztalt, hogy maradjak egy kicsit, pihenjem ki magam, és figyelmeztetett, hogy vihar közeleg, látta a figyelmeztetést. Tényleg fáradt voltam, jól esett volna, de tudtam, hogy az aznapi 15 km-el nem állhatok meg. A vihartól pedig különösebben nem hatódtam meg, elég sok mindent megéltem már mióta itt voltam. Tehát elbúcsúztunk, én pedig a bekötőúton visszatértem az 1. főútra. Persze Murphy papa megint dolgozott, ahogy elindultam, eleredt az eső, és tényleg kezdett bedurvulni a szél. Az út emelkedett, megkezdődött a birkózás az elemekkel.
Pár kilométerre a várostól már gondolkodtam, hogy helyes döntés volt-e elindulni, de ugye alapelv volt egész úton, hogy csak előre, vissza egy métert sem. Szinte örültem, mikor egy órányi gyalogos küszködés után egy nagy emelkedő végén, az út a hegy gyomrában tűnt el. A szép nevű Almannaskarðsgöng alagút állt előttem, és a remény, hogy 1300 méteren keresztül, amennyinek a tábla ígérte, sem eső nem esik, sem szél nem fúj. Ez be is jött, bár az út bent is folyamatosan emelkedett, így végig tolni kellett a meglepően szűk vágatban a gépet, de szerencsére rajtam kívül a bő negyed óra alatt egyetlen más jármű nem közlekedett.
Amikor véget ért az alagút, megálltam egy percre, és azon elmélkedtem, hogy miként tudnék az alagút védelmében sátrat verni. Persze ez csak egy játékos gondolat volt, de odakint fokozott erővel tomboltak az elemek. Elég magasan ért ki az út, a két oldalán meredek szakadék zuhant a mélybe, sátorhelyről szó sem lehetett. Lejtőn gurultam, de az óceán felől olyan széllel, hogy szinte 45°-ban ellen kellett dönteni a biciklit, hogy haladni tudjak, és az út közepén haladni, hogy egy-egy széllökés ne vigyen le a mélybe. Tudtam, hogy sokat így nem fogok tudni haladni.
Csak az út mentét figyeltem. Jobb kéz felől volt pár száz méterre az óceán, a szakadó eső ködjébe burkolózva, csak a hullámok bömbölése nyomta el néha a tomboló szél hangját. Baloldalt lassan elsimult a táj. Úgy, hogy az úttól kb. 3-400 méterre hirtelen égbeszökött a csupasz sziklafal, odáig pedig szakadékokkal szabdalt sziklapad volt. Tükörsimára koptatott gránit, növény, vagy bármiféle szélfogó sehol. Nem volt választásom, már nem mertem tovább menni, le kellett táboroznom.
Ahogy már mondtam, ebben az időszakban nem ment le a Nap, 24 órás világosság volt. De nem most! Szinte teljes sötétség borult a tájra, olyan igazi világvége közepén voltam. A sátorveréssel kegyetlenül megkínlódtam. A cövekeket nem lehetett a földbe rögzíteni, a sátor sarkaihoz egy-egy méretes sziklát kellett szereznem, és ahhoz hozzákötni a zsinórzatot. A szél felöli részt megerősítendő, még egy hosszú kötéllel hozzákötöttem egy jó darab, 40-50 kilós sziklához. Aztán beestem a talmi menedékbe, és megvacsoráztam.
Bebújtam a hálózsákba, próbáltam átaludni a nehezét. Nem sikerült. Bár éjszakának tűnt az idő, de még nyolc óra sem volt, mikor végletesen elszabadultak az elemek. Egy még irgalmatlanabb széllökés felkapta, és a sátorra vágta a pár méterre egy sziklához támasztott biciklit. Kellőképpen fejbevágott, de akkor azt néztem, hogy mi szakadt. Kiugrottam a sátorból, hevenyészett kárfelmérésre. A biciklit levettem, és lefektetve kötöttem hozzá egy nagy sziklához. Újrakötöttem a négy sarkot, ami természetesen az előző kötést elengedte. Odakint már lábon maradni is nehéz volt.
Pár másodperc alatt bőrig áztam, visszazuhantam a hálózsákba, és teljesen tanácstalan voltam. Aki ismer, tudja, hogy nagyon szeretem a vihart, de akkor csak egy eszköz voltam, és nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. A szél, és az eső, ha lehet folyamatosan erősödött. Fogalmam sem volt, hogy meddig fog, meddig tud még fokozódni. Ekkora már felszaggatta a tetőszellőző tépőzárait, és ömlött be az eső felülről. Nem tudtam a sátor meddig bírja. Meddig bírják az üvegszál rudak, amik már természetellenesen meghajlottak, meddig bírja a sátor vékony szövete, mikor reped ketté, és főleg, mikor kapja el úgy a szél az egész sátrat, aminek már csak az én súlyom volt a rögzítője, hogy ki tudja hol áll meg vele.
Mert bármelyik történik, az végzetes, akkor a túrának vége. Egész éjjel feküdtem a hideg vízben, vacogtam, és két kézzel tartottam a rudakat, meg főleg a szél felöli falat, amit teljesen rám takart a szél. Az őrületes dübörgés, az eső dobolása, és az egész sátor csattogása kaotikussá tette az egészet. A külső esővédő huzat cipzárját szétszakította, egy rögzítő gumit kettétépett. Nagyon álmos is voltam, pillanatokra talán elszunnyadtam, de elaludni sem mertem a 3 fokos hidegben, a vízben fekve, mert ott már a kihűlés a tét. Reszkettem egyfolytában, zsibbadt a lábam, és főleg percenként fogta a görcs. Nagyon hosszú éjszaka volt!


17. nap, július 6. szombat


Így lett reggel, és semmi nem változott. Tudtam, hogy sokáig már sem a sátor, sem én nem bírom, 6-7 óra lehetett, mikor lépni kellett. Felkínlódtam magamra a vízálló szerelést, (minek, az is csurom víz volt) és elkezdtem összecsomagolni. Menni kellett! Persze az orkánban az is kínszenvedés volt, ahogy kézbevettem a műanyagzsákot, ami a hálózsákot, matracot, sátrat védi normál esetben a biciklin, a szél úgy kapta ki a kezemből, hogy csak egy pillanatra láttam még, aztán eltűnt a szürke függönyben. Sajnos benne volt a sátor táskája is, a zsinórzat, és 3 tartalék cövek.
Végül, – bár nem tudom hogy, mivel még a lábon maradás is nehéznek bizonyult – sikerült, felküzdöttem magam az útra, és elindultam. A szél, az hátszél volt, de olyan, hogy ahogy felengedtem a féket, az egyenes, sima úton, pillanatok alatt negyvennel mentem, fékezni kellett. Néha pedig hirtelen szeszéllyel oldalasra váltott, akkor pedig söpörni akart le az útról. És beállni valahová, védelmet találni ellene nem lehetett, csak sodródni vele. Ha ritkán jött valami, rögtön megálltam, mert életveszélyes volt bármivel is menetből találkozni. Ez így ment jó két-három órán keresztül, nagyon sokat álltam, mikor az volt a legésszerűbb, ha lecövekelek szétrakott lábbal, és megpróbálok állva maradni, amíg elmegy az aktuális roham. Egyszer, szégyen, nem szégyen, a szél volt az erősebb, lefektetett biciklistől, akkor az volt a legjobb, hogy fekve maradok, amíg 4-5 perc múlva nem csendesedett.
10 körül találtam két egymás melletti tanyát, ahol kiadó szobát hirdettek, tudtam, hogy meg kell állnom valahol, megszárítkozni, mert még egy éjszaka, egyetlen száraz darab nélkül… Hát nem túl jó ötlet. Az elsőben 8000 Kr-t, kb. 15 ezer Ft-ot kértek egy éjszakára, ez persze kiesett. Maga a szállásnézés körülményei is érdekesek voltak, és talán jellemzők az itteni mentalitásra, amit már párszor próbáltam értelmezni, és megmagyarázni. Szóval, szétázva, tomboló szélben és szakadó esőben becsöngettem oda, ahol kínálták a szállást. Hosszabb idő múlva kinyílt az ajtó, tíz centis résre, és egy bizalmatlan hölgy mért fel a résen. Elmagyaráztam, de szerintem látta is, hogy milyen állapotban vagyok, mi történt velem. Válasz semmi. Kérdeztem az árat, két szóban megmondta. Megkérdeztem, hogy az állapotomra, meg a körülményekre való tekintettel nem lehetne-e valami alacsonyabb összegbe megegyeznünk, egy szavas nem volt a válasz, és az ajtó becsapódott. Csak vágyakozva gondolhattam a jó meleg recepciós helyiségre, ami ugye arra szolgál, hogy a vendégfogadás kezdeti lépéseit lebonyolítsuk, és ahova a mostoha körülmények ellenére még csak egy ötperces bebocsájtást sem nyertem. Mindenesetre az én elgondolásaim szerint szokatlan vendéglátás volt.
A másodikban 3900-at kértek volna, de csoportot vártak, nem volt szabad hely. A következő település, ahol kemping lehetséges, Djúpivogúr, még 75 km volt. Akkor gyerünk, de tudtam, hogy ezt az éjszakát nem vizes sátorban töltöm. Haladtam a viharos széllel, kétszer árokba kényszerített, szerencsére, nagy kínlódással, de sikerült saját erőből kijönni, és persze minden pillanat kétkezesen kormánymarkolós volt, egy pillanatnyi figyelem kimaradás nem lehetett. Az út 14 km-en keresztül közvetlen az óceán partján vezetett. Az ég néha már kitisztult, a következő pillanatban szakadt az eső, (ennyi szivárványt életemben nem láttam) de az óceán 5-6 méteres hullámokkal tombolt. A szakasz elején hatalmas tábla hívta fel a figyelmet a szél durva húzásaira, tehát ez egész évben érvényes lehet. Néha, mikor fél oldalról kaptam a szelet, szinte 45 fokos szögben ellen kellett dőlnöm, mint a motorversenyzők a kanyarban. Ha akkor hirtelen megállt a szél… (Ebből volt az egyik árokba szaladásom, pedig végig az út közepén haladtam, ha meg jött valami, megálltam.)
Szóval szórakoztató egy szakasz, minden erre járni szándékozó bringás barátomat csak a legnagyobb óvatosságra tudom inteni, és arra, hogy ha Höfn felöl jön, számítson arra, hogy egy jó 60 km-en belül nem fog tudni leállni. Én is csak jöttem, a végén az út elhagyta az óceánt, és egy vékonyka hordalékgáttal lezárt belső tavat került meg meglehetősen hepehupás úton.
Ez a tó, (jó Fertő-tó nagyságú) egy igazi madárparadicsom. Százával, ezrével a hattyúk, rengeteg féle kacsa, most tanítják repülni a kicsinyeiket, a hattyúk még csak óva terelgetik a kis (liba nagyságú) szürke pelyhes fiókákat. Szép időben, jó körülmények közt egy csodálatos kirándulóhely lehet, (bár természetvédelmi terület) és kimeríthetetlen fotótéma!
Öt körül kicsit már lankadtam, 75 km volt bennem, 18 körül Djúpivogúrig, mikor egy gyönyörű, havas hegyekkel körülvett napsütötte folyóvölgy hídja előtt egy tábla, Gasthouse. Hirtelen ötlettel letámasztottam a bringát, és gyalog indultam a magaslaton fekvő takaros fehér kis ház felé. Akkor előzött le kocsival a fiatal, kedves gazdasszony, akivel megalkudtunk 3900 kr-ban, ágyneművel, zuhannyal, egy külön kis szoba, a csodás völgyre néző ablakkal. Ebben még azt is bevállalta, hogy mindenemet (!) kimos, és szárítógéppel megszárít. Erre, bármennyire is nem volt ilyen kiadás betervezve, most szükség volt!
Ragyogóan kisütött a nap, felállítottam a sátrat, fél óra alatt minden megszáradt, ment a mosógép a cuccaimal, töltődtek az akkumulátorok, tehát ez a tragikus végkifejletet magában hordozó nap, végül is remekül végződött. Vettem egy nagy forró vizes fürdőt, talán nem fáztam meg. Közben jött a gazdasszony, (aki a párjával él itt) hogy kész a vacsora. Én előtte már a szobában benyomtam a saját szerény kis hidegemet, és szabadkoztam, hogy azzal már igazán nem szeretném megterhelni a számlámat. De nevetve mondta, hogy semmi számla, ha szeretem a sültbárányt, tartsak velük. Szerettem! Pazar volt! Sült báránykaraj és comb, egybesülve krumplival, szolidan fűszerezve, párolt zöldborsóval, dzsemmel, és barnaszósszal. Csak egy egyszerű vacsora, ami akkor is az lett volna, ha én nem jövök. De hogy ez nekem ott, akkor mit jelentett, biztos nem is sejtették. És ez még jobban kiemeli a reggeli vendéglátásom érthetetlenségét. Talán csak annyi, hogy különbözőek vagyunk? Kicsit elbeszélgettünk, elmesélték, hogy városban dolgozott a hölgy, és egyszer csak rájött, hogy megunta. Elhatározták, hogy valami szép helyre költöznek, és nem fognak dolgozni, hanem csak vendéglátással foglalkoznak, nagyon kicsiben. És némi keresgélés után megtalálták ezt a helyet. Mit mondjak? Jobban nem is választhattak volna. Azóta boldogan élnek, míg… Ilyen egyszerű ez kérem! Persze ezt a mind a hölgy mesélte el, azt hiszem Ő volt a Főnök a kapcsolatban. A férfinak csak kétszer hallottam a hangját. Mindkettő köszönés volt. Szép volt ez a nap! Reggel valószínű nem kelek korán.

18. nap, július 7. vasárnap.

Gondoltam én! De hát ember tervez,…Persze relatív, mi számít koránnak, nekem 7.10-kor kipattant a szemem. Sokáig szöszmötöltem pedig a dolgaimmal, éjfél volt mikor befejeztem, na meg kimerült is voltam az átharcolt éjszaka után, de mégsem bírtam többet aludni. Későig volt forgalom, még éjfél után is jöttek vendégek.
Furcsa időbeosztásuk van az ittenieknek, mert természetesen én voltam az első ébredő. Elkezdtem pakolni, kihordani a cuccaimat a biciklihez, senki nem mozdult. Megreggeliztem, rendbe szedtem magam, még mindig csend, illetve a szomszéd szobában horkolt keményen egy fáradt betérő. Szerencsétlenül sikerült végül a gazdáékat felébreszteni, ugyanis a bejárati ajtó becsapódott mögöttem, ahogy hurcolkodtam, és kénytelen voltam csengetni. Kellően kótyagosak, és zsibbadtak is voltak. Első morcosságában a hölgy, mikor fizettem, már nem 3900 Kr.-t kért, hanem 5300-at. ÁFA, IFA, KÖFA, ágyneműhasználat, meg még ki tudja mi hizlalta meg magyarázata szerint a tegnap megállapodott összeget. Na, mindegy, nyeltem egyet, és fizettem. Nem szólhattam, meghívtak vacsorára, beszélgettünk, kicsit beleláttam egy itteni család életébe, és ez nincs ingyen. Így is megérte, mert feltétlen szükségem volt rá.
Az út a víz mellett folytatódott, annak a másik felén, és szerencsére hátszélben. Nagyon szépen sütött a nap, a tegnapi felhőknek nyoma sem volt. Az utat az nehezítette, hogy a víz felé pár száz méterenként szaladt a hegyről egy nyúlvány, és az út ezt mind egyenként megmászta. Föl-le. Tolni-gurulni. Így értem el a Djúpivogurba vezető út elágazásához. Különösebben nem rohantam, jó idő volt, lekanyarodtam.
A szokásos, part menti kisváros (?), 30-40 egyszintes kis házzal, meg a szükséges infrastrukturális létesítményekkel, bolt, templom, posta, orvos, stb. És nem csak ebben egyformák ezek a kis települések, (nekem olyan furcsa még kisvárosnak is nevezni) hanem a hihetetlen csöndjükkel, nyugalmukkal. Most is bekarikáztam úgy, hogy emberrel nem találkoztam. Igaz, vasárnap van, igaz, későn kelők, de félelmetes az, hogy teljesen úgy néz ki, mintha evakuálták volna az egészet. Szinte fellélegeztem, mikor egyszer csak felbőgött egy motor, és elindult a menetrendszerinti busz Vikbe. Igaz, talán 2 utassal.
Nézelődtem, aztán eljöttem. Indulás után nem sokkal néztem egy nagyot. Közvetlen az út mellé sátorozott le valaki, még vélhetőleg benne pihent, és a szállító járműve egy háromkerekű, tolható zárt gyermekszállító kocsi volt. Bicikli sehol, a sátor kicsi, abba nem fért volna, tehát valószínűleg Ő gyalog kerüli meg a szigetországot.
A tájon hatalmas béke és nyugalom uralkodott. Félóránként jött csak egy-egy autó, amúgy a viszonylagos szélcsendben szinte fogni lehetett az időtlen nyugalmat. Az biztos, hogy az Izlandi embert nem a rohanás és a stressz öli meg. (Bár roppant érdekes, a napló elején írtam, hogy a második napon, szétnéztem egy temetőben, mert szeretem őket, szeretek bennük sétálni. És már akkor szemet szúrt, hogy az újabb, fényképes fejfákról szinte csak fiatal arc nézett szembe. 30-40 évesek. de vajon akkor mitől, miért?)
Egy fjord partján vezetett tovább az út, ami a városka után szinte 180 fokot fordult, így a szél most már szembe fújt. Az út jellege is megmaradt libikókának, de különösebben nem zavar már, jókat sétálok. És nézelődök. A fjord vizében lazactenyésztő (vagy homár?) ketreceket fedeztem fel, nagyüzemi módszerekkel folyik ennek a finomhúsú, jól eladható, keresett halfajtának a tenyésztése.
Aztán még mindig lenyűgöz az a hihetetlen gazdag madárvilág, a sok száz hattyú, és az apróbb, jellemzően pár fajta, – sajnos a nevüknek majd otthon kell utánanéznem, – különös, szinte megmagyarázhatatlan emberbarátsága. Szinte keresik az ember közelségét, megszólítják, beszélnek hozzánk.
Véget ért a fjord, 180 fok vissza, sajnos most a szél is maradt félig szembe. Egy szép, vízeséses pihenőben betermeltem a fél csésze csoki krémemet, legyen energia délutánra, majd tovább. Délutánra értem el a következő városka bejáróját, ez Brelödalsvik volt, de megmondom őszintén nem kelltette fel a kíváncsiságomat, eljöttem mellette. Mint minden jónak, a napsütésnek is vége szakadt, beborult az ég, rögtön barátságtalanul hűvös is lett.
Elszakadva jó időre a tengertől, most már az ország belseje felé fordult az út, be a hegyek közé. Ez persze kicsit lassított a tempón, viszont rengeteg látnivalót adott. Vadregényes, sziklába vájt folyóvölgyek, vízesések tömkelege, dús, élénkzöld aljnövényzet, és apró, bokorszerű északi nyírek. Az út itt már egysávosra váltott, poros murva volt, hihetetlen meredek emelkedőkkel. A rajta zajló forgalmat látva, persze nem is volt szükség másra. Ma, amúgy átléptem az 1000 km-t, ami azért bő két hét alatt nem rossz.
Két „kolleginával” is találkoztam, főleg az első tetszett, egy tizenévesnél alig idősebb kis hölgy nemes egyszerűséggel egy gyermekszállító utánfutót akasztott a bringa mögé, és abba pakolva küzdött derekasan az emelkedőkkel. A másik, egy igazi, profi szereléses terepes sport lady volt, aki természetesen az egyik emelkedőn, ahol én toltam, úgy elhagyott, mint annak a rendje.
Az út mind feljebb kapaszkodott, és mind kopárabb lett. A fjord felöli barátságos zöld táj, egy havas, hideg, komor vidékbe váltott át. A magasság növekedésével az alacsonyan gomolygó felhők szintjére kerültem, jéghideg nyirkos pára vett körül. Kezdtem megint fáradni, de a vidék nem volt alkalmas sátorozásra. Tudtam, hogy túl kell jutnom a hágón, és a túloldalon leereszkedve megint egy barátságosabb vidékre jutnom. Azonban a magasság állandósult, egy havas felvidéken voltam. Az idő különösebben nem érdekelt, hisz világos volt, csak mikor az ember egy ponton érzi azt, hogy elfáradt, mára elég volt, akkor az utána megtett sátorverő-hely keresésére fordított kilométerek már háromszorosan számítanak. És én az elhatározás után még jó 20 km-t tettem meg, muszáj volt megtennem, mire lejteni kezdett az út, az élet visszatérő jelei mutatkoztak, viszonylag emberivé vált a táj. Megjelentek a növények, a most már ebben az irányba tartó folyókat göcsörtös törzsű, különös görcsbe merevedett ágú, törpe molyhos nyírek kísérték. Végül egy ilyen facsoportnak az árnyékában vertem sátrat, úgy éreztem, megint az utolsó racionális pillanatban, az erőtartalékaim végső kifogyása előtt. Persze még utána is megy tovább az ember, de…
Olyan szempontból is időben sikerült menedéket találnom, hogy már a sátor felállítása közben is keményen kopogni kezdett az eső. Amit aznap megúsztam, tehát kár lett volna egy utolsó pillanatban történő elázással elrontani ezt az idillt. Szél szerencsére a hegyek közt már kevesebb van, mint az óceán partján, legalább ettől az „áldástól” némileg mentesülni fogok egy ideig. Jó pár száz kilométert kell tekernem addig, ameddig újra látom a Nagy-Vizet. Persze ez sem veszélytelen vidék, és hatalmas zsákbamacska. Sejtelmem sincs mi vár rám a következő hetekben, ezen a teljesen ismeretlen vidéken, az újonnan megszokandó körülmények közt. Ez a nap megint egy választóvonal volt.
Holtfáradtan megvacsoráztam, és még erőt véve magamon, ezt az útinaplót is megírtam. Néha tényleg rettentő erőfeszítésbe kerül, és nagy akaraterőt igényel összeszedni a gondolataimat, de tudom, ha egyszer elmaradok vele, akkor soha nem fogom tudni utolérni magamat, és a történéseket. Aztán alvás, vagy inkább eszméletvesztés.

19. nap, július 8.-a, hétfő

Árnyas-bokros kis éjszakai nyugvóhelyemen az alvás, az eső kopogását kivéve békés volt. Tegnap azt nem írtam, hogy az 1-es főút még a fjord végénél közvetlenül, 1-es földútra váltott, a további aszfaltozástól jó időre eltekintettek. Az óránként arra járó autók így jó nagy csörömpöléssel húztak el. Reggel mikor ébredtem, még szitált az eső, de indulásra elcsendesedett, bár akkor a ború még maradt. Jó 10 km még a zötyögős földúton ment, aztán egyszer csak lőn aszfalt. Egy folyóvölgyben haladt az út, kétoldalt, igaz jó távol, végig havas hegyvonulat. Ezekről a hegyekről számtalan sok érben, patakban, vízesésben jött le az olvadó hólé, és állt össze fokozatosan növekvő, sebes vizű patakokká, folyókká. Ezek a sziklában hatalmas szurdokokat vájtak maguknak, és bár ezek nem látszottak az útról, de ha fülelt az ember, akkor a zúgás közelében megállt, és egy kevés gyaloglással a hang irányába, csodálatosan vadregényes látványokban lehetett része.
A széles völgyben teljes szélcsend volt, a nap is kisütött, és valószínű a viszonylagos zártsága adta különleges klímája miatt, a völgyben Izlandi mércével tombolt az élet. Minden zöldben, tarka virágmezők, sőt, először láttam 1 méternél magasabb fenyőket, nyíreket. (igaz, nem sokkal felette.)
A madárvilág szédületes volt. Hattyúk százai, és egyéb énekes madarak ezrei. Az óránkénti egy kocsi, és valószínű a korai időpont hihetetlen békét, nyugalmat, csöndet adott ennek a kb. 10-15 km hosszú kis paradicsomnak. az összes zaj, a madarak éneke, a patakok vizének csobogása, és a vízesések moraja volt. Fantasztikus élményeim is voltak. Egyszer nagy madárzsivajt, szárnycsattogást hallottam. Megálltam, körbenéztem, és látom, egy kis mellékvízben hattyúk táncolnak kitárt szárnyakkal, a vizet alig érintve, és miközben művészi mozdulatokkal kecsesen kerülgetik egymást, egyfolytában énekelnek. Továbbindultam, a hattyúdal elhalt. Egyszer csak egy árny suhan át fölöttem, és ahogy felnéztem, az egyik kíváncsi hattyú jött megnézni, hogy miféle szerzet is mozog itt az úton. Egész alacsonyan, 4-5 méterre két szűk kört írt le körülöttem a hatalmas madár, majd talán még lejjebb ereszkedve, lassan, és pont szemből egyenesen felém repült. És esküszöm nem képzelődtem, de néztünk egymás szemébe. Átrepült felettem, egy szűk kör után ezt még egyszer, ugyanígy megismételte, belenéztünk egymás szemébe, lágyan csapott egy búcsút a szárnyával, és visszarepült a többiekhez. Szédületes volt!
Nem sokkal odébb a dús füvű legelőn egy hófehér ló hevert a magas zöldben, éppen csak a feje látszott ki. Hosszú sörénye volt, egy igazi csodaparipa. Időm volt, eljátszottam a gondolattal, hogy ha egyszer nekem lovam lehetne, biztos hogy egy hófehéret, és egy koromfeketét tartanék. Gondolatban még nevet is adtam nekik, a fehér kislány a Hópehely, a fekete herceg az Ében nevet kapta. Aztán a gondolat más vágányra váltott, és egyszer csak egy alacsony törpenyíres mögül, egy zöld legelő bukkant ki megint közvetlen az út mellett, és 30-40 méterre ott állt szorosan egymás mellett két csodaszép hosszú sörényű paripa, és mozdulatlanul engem néztek. Egy hófehér, és egy koromfekete. Végigszaladt a gerincemen egy furcsa bizsergés.
Ha ez az út, csak egy ilyen pillanatot adna nekem a közel ötven nap alatt, mint bármelyik volt e közül a kettő közül, már azt mondom, hogy megérte eljönni, és végig küzdeni. De hány száz ilyen pillanatot kapok! És az első pillanatban, órákban, napokban tragédiaként éltem meg, mikor a fényképezőgépem összetört. Most is bánt, de már nem tulajdonítom katasztrofális veszteségnek. Mert nem fosztott meg semmitől. Ezeket a pillanatokat úgysem lehetett volna megörökíteni, és ha valami fergeteges reflexszel mégis, úgysem adta volna vissza soha azt, amit akkor, ott éreztem. És ha nekem nem, akkor mennyire nem másnak, aki ezt nem élte át. Megmondom őszintén, a Skandináv utamon is csináltam pár ezer képet. Csodálatos szépeket is, azért mert a téma csodálatosan szép volt. De ezeket a képeket én azóta még egyszer sem néztem végig, a két év alatt soha. De azokat a pillanatokat, körülményeket, amelyekben készültek, bármikor fel tudom idézni fejből, ha behunyom a szemem.
Aztán a völgy véget ért, a csönd szétoszlott, az ég beborult, megnőtt a forgalom, városhoz közeledtem. Egilsstadír volt előttem. Rögtön a város határában megláttam azt, amit még itt nem, panelházakat! És építés alatt levőket is. A város egyfajta Észak-nyugati centrumnak tűnik, hisz közel-távol nincs még egy ekkora település. Ahogy tekertem be lassan a városba, (ezt már nevezzük annak) rögtön egy jó dolog tülekedett a szemembe: Bónus áruház! A legjobb, legolcsóbb, de csak az igazán nagy településeken van. Itt volt. Rögtön megálltam, és kiegészítettem a készletemet. kenyér, lekvár, sajt, felvágott, sőt, aznapi ebédként egy 15 dk-s rizsescsokit szavaztam meg magamnak, amit az üzlet előtti padon be is termeltem. Megfigyeltem, hogy mindenki hatalmas mennyiségeket vásárol be, valószínűleg havonta egyszer, legfeljebb kétszer jönnek bevásárolni, hisz van, aki 200 km-ről jön, mert ez van a legközelebb.
Takaros kis város Egilsstadír, és ahogy néztem az építkezésekről, nagy fejlesztés alatt is áll. Már kifele a városból elhaladtam a nagy és modern repülőtere mellett, komoly irányító-toronnyal, komoly hó eltakarító gépekkel, csak éppen repülőgép nem volt. És sem oda útban, sem onnan távolodva, nem hallottam repülőzúgást. De legalább van. Még egy érdekes dolog tűnt szembe, hogy az a mindenhol előforduló, gyönyörű kékes virág, az alpesi csillagfürt, az itt olyan lehet, mint nálunk a parlagfű, hisz a városkában az iskolásoknak épp akció volt, minden diák ezt a kék virágot irtotta.
Jó erős kaptató volt a kifelé vezető út, és elkezdődött a nagy semmi. Mind kopárabb lett a táj, mind kevesebb a gazdaság. Az eső el-eleredt, beöltöztem ismét az esőszerelésbe, és lassan kezdtem lesni az éjszakai pihenőmet. De egy tiszta kopár, mind magasabbra törő út mellett ez nem egyszerű. Az eső már annyira komolyan adta elő, a felhők annyira alacsonyra jöttek, hogy egyszerre a látótávolság 20-30 méterre csökkent, mintha köd lett volna, pedig ez a felhő volt. Onnan tudom, hogy egy lejtőn egy másodperc alatt aláértem, felettem mindent beborított, de oldalt, és előttem teljesen tiszta volt minden. Egy elhagyottnak tűnő nagy gazdasági épület, egy istállószerűség tűnt fel. Nem bekerített telken volt, csak úgy az útszélen, de olyan fáradtan, a nap végén már mindegy volt. Behúzódtam mögé, és két szétkapott roncsautó társaságában éjszakázom. Egy baja volt, a hatalmasra nőtt fű, ami tiszta víz volt. De minden nem lehet tökéletes!

20. nap, július 9. kedd.

Reggelre ragyogó napsütésre ébredtem, viszonylag gyönge szél fújdogált, szinte jól esett elindulni. Szinte, mert azért a folyamatos hajtás kikészíti ám a lábat, az izmokat, ízületeket. nem 20 éves koriak már, és az éjszakai görcsöléseken kívül, nappal is nehezen indulnak be. Kevés libikókázás után ismét egy kedvencembe, egy magas hegyek által határolt csendes és zöld völgyben haladt az út. Volt olyan szerencsém hogy hátszél fújt, így öröm volt a tekerés. A szokásos kísérőimnek, a madaraknak az énekét is csak ritkán zavarta meg egy-egy autó, a hegyekből párszáz méterenként vízesések szakadtak alá, megint egy idilli világban haladtam.
Baloldalon egy folyó kanyargott, a kb. 1 kilométerre húzódó dombig tartó síkságot szeszélyesen szétszabdalva, jobbra pedig közvetlen az út mellett szaladt magasba a zöld fal. Ezt csíkozta 500 méterenként az alászakadó zuhatagok habos-fehér folyama, amik az út alatt átbújva aztán a túloldalt a már említett kis folyót duzzasztották. A lapos részen elszórtan, bő kilométerenként tanyák húzódtak a hegy lábához, valószínű oltalmat keresve az völgy hosszában állandóan fújó szél elöl. Minden gazdasághoz itt is hatalmas legelő tartozott, a rengeteg víz miatt bőséges takarmányt kínálva a szerteszét legelésző sok száz birkának.
Az idő, Izlandi mércével csodálatos volt. Ragyogóan sütött az a fajta nap, ami szélárnyékban, a tiszta levegő miatt percek alatt pirosra, és hólyagosra tudja égetni a legedzettebb bőrt is, viszont a szabadtéren a jeges csúcsok felől fújó szél észrevehetetlenné tompítja a sugárzás erejét, és úgy ég le az óvatlan vándor, hogy közben fázik.
Megfigyeltem, hogy bár bőven van benne részük, és megszokhatták, de a birkák sem szeretik a szelet. Bármilyen vastag és sűrű is a csodálatos, hófehér bundájuk, és bármennyire is tűz a nap, ha tehetik, rögtön szélárnyékba húzódnak.
Dél körül egy hatalmas emelkedő tűnt fel, az út átkelt az addig mellettem haladó hegyen. Egy menetben, hirtelen, célratörően. Úgy döntöttem, hogy erre rá kell pihennem. Épp jókor jött egy kemping, megálltam, megkérdeztem vehetek-e vizet, és kicsit tölthetem-e a telepeket. Természetesen igent mondtak, és a sátorozó hely felé mutatva mondták, hogy szolgáljam ki magamat. A tér oldalán öt méterenként csatlakozó-oszlopok nőttek ki a földből, egy ilyet birtokba vettem, és a 8-10 szabad konnektorra rákapcsoltam mindent, amit tölteni lehetett, illetve már nagyon kellett.
A helyhez természetesen egy szuper vizesblokk is tartozott, ami teljesen üres volt. Abban a tudatban, hogy nem veszem el senkitől a helyet, egy teljes szervizt tartottam, a forró vízben jólesően lemosdottam, megborotválkoztam, kimostam az apróbb mosnivalókat. Jól esett, és ideje volt. Az iroda előtt asztal-pad kombi, itt a napon, immár egy szál pólóban és mezítláb betermeltem ebédre egy fél üveg lekvárt, majd a jóllakottság déli bágyadtságával elnyúltam a padon. Egyszer csak arra ébredtem, hogy rendesen elaludtam.
Egy jó félórát szundítottam, de az aranyat ért, és csak egy közvetlen mellém beálló kocsi zúzalékkő-csikorgató megérkezésére ébredtem fel. Aranyat ért ez a kevés idő is! Közben az akkumulátoraim is valamennyire megszívták magukat, egy darabig megint tudok fényképezni, filmezni. Viszont az emelkedő az még mindig ott magasodott előttem. Nem mondom, hogy kipihenten vágtam neki, így alvás után talán még rosszabb is volt. Az a tipikus 50 méterenkénti levegővételes út következett, átlag 7-8%-os volt, tehát kemény, több mint 4 km-en keresztül tartott, és 2 óra 45 perc alatt végeztem vele. Csak jellemzőként, hogy a két és félliteres vízkapacitásomat a kempingben feltöltöttem, de az emelkedő közepére természetesen elfogyott. Szerencsére az utat kísérő dombból száz méterenként fakadtak jéghideg vizű, kristálytiszta források. Mire a csúcsra értem, természetesen ki voltam, mint a liba. A szembeszél beerősödött, mind nehezebben, és mind lassabban ment a további tekerés. Ráadásul egy teljesen kietlen világba csöppentem.
Egy egybefüggő, a hóhatár fölötti, 6-700 méter magasan futó fennsík, az élet legcsekélyebb jele nélkül. Nincs egy szál növény, nincsenek tanyák, ezért nincsenek a már annyira megszokott birkák sem, és nincsenek madarak. Süket csend, csak a szél fütyülése. És a talaj annyira sima, annyira hiányzik bármiféle szélárnyékos hely, hogy sátorverésre még csak gondolni sem tudtam. Pedig már jól esett volna! A 85 út leágazásánál kicsit lejjebb szállt az út, növények jelentek meg, és egy-két apró folyócska. Volt egy pihenő, ide beálltam, nagyon fáradt voltam, de annyira kopasz, széljárta hely volt, hogy csak a tovább menés mellett döntöttem. Egyszerűen nem lehetett ott sem elbújni sehova az orkán erejű szél elől.
Egy hatalmas kapaszkodó megint, és vissza a fennsíkra. A kapaszkodó felénél az út mellett, egy kis sebes folyású patak partján sziklakupac magasodott, na ez lesz az! Tökéletes, szélvédett pihenőnek tetszett, csak épp az út alatt volt vagy 50 méterrel. És egy 50 kilós biciklivel csak oda érdemes lemenni, ahonnan fel is tudok jönni. Ezért először csak letámasztottam a biciklit az út mellé, és gyalogosan, nélküle tettem meg a „próbautat”, kerestem a megfelelő útvonalat. Végül a negyedik nekifutásra megvolt az a kerülő, ami levezetett csúszás nélkül, és várhatóan reggel is lesz erőm felkapaszkodni rajta.
A kiszemelt táborhely egy sebes folyású, sekély folyócska partján feküdt. A környező kopárságban üdítően gazdag volt a növényvilág. Igaz, hogy ez csak a talajt takaró sűrű aljnövényzetre korlátozódott, de ezen a napon már ez is burjánzó flórának számított. Közelebbről megnézve felismertem a burjánzó zöldet, otthon, indulás előtt az interneten már próbáltam előre megismerkedni a szigetország növény és állatvilágával. Ez a világ legkisebb fája, a maximum 10-15 centisre növő Fűnemű-fűz volt.
A terített asztal népes szárnyas kolóniát is vonzott, hisz adva volt mind a táplálék, mind a víz. Liba és réce csapatok legelték a gazdagon burjánzó leveleket, és a friss hajtásokat. Különösebben nem hatódtak meg az érkezésemtől, meg sem riadtak igazán, csak mikor két-három méterre megközelítettem őket, akkor húzódtak odébb egy kis méltatlankodó gágogással, de kényelmesen. Sok apró, nemrég kelt fióka is volt a csapatban, ők meg egyáltalán nem voltak félénkek, óvatosak. Az „öregek” terelték őket az illendő távolság megtartására odébb.
Viszont mint kiderült, ez a vastag és sűrű talajtakaró egy másik fajnak is remek búvóhelyet biztosított, ezek pedig az apró legyek voltak. Ahogy megjelentem, a melegvérűek vérére kiéhezett rovarhad igazi vérszomjas vámpírként vetette rám magát. A Caminon találkoztam utoljára Spanyolországban, egy sűrű erdőben ennyire agresszív fajtával. Látható felhőben emelkedtek ki a sűrűből, és támadtak. Csak a fej nyílásaira mentek, tehát szemem, szám, orrom, fülem egy pillanat szünet nélkül ostrom alatt volt. Maga a sátor felállítása azon kívül, hogy rekordidő alatt megtörtént, kész bűvészmutatvány volt.
A zsebkendőmön keresztül vettem egy hatalmas levegőt, majd amennyit azzal a levegővétellel bírtam, szereltem. A szemüveget felraktam, és a szemem az alatt is csak pillanatokra, és résre nyitottam ki, mert ott álltak készenlétben, százával a vérszívók. Mindeközben folyamatosan ráztam a fejem, mert a fülembe kerülők is rettentő idegesítő zúgást tudtak produkálni. Összességében elég elmekortani tanulmányeset lehettem volna egy külső szemlélőnek az alatt a pár perc alatt, de végül állt a sátor, és egy csukafejessel sikerült magam úgy a rovarháló mögé varázsolni, hogy viszonylag kevés rovar jött velem. Azokkal gyorsan végeztem.
Nagyobb boltokban többször találkoztam már utam során olyan széles karimájú vászon cserkész-kalapokkal, aminek a karimájáról egész sűrű szövésű fátyol omlott alá, jó 30-40 centi mélyen. Többször elgondolkodtam, hogy mire szolgálhat, hisz itt nem dívik a méhészet. Most már tudom. Mit nem adtam volna reggel egy olyan kalapért….!
A vadászok, ahogy a zsákmány elérhetetlenné vált, rögtön visszavonultak, elcsendesedett a levegő, megszűnt a tompa morajszerű zsongás. Békében és már nagyon éhesen megvacsoráztam, méghozzá nem is akármit. Régóta kerestem az otthoni egyik kedvencemet, a májast. De sehol nem találtam. És az utolsó Bónusban, Egilstadirban egyszer csak megakadt a szemem valami hasonlón, azért nem találtam, mert nem szalámi formára töltik, hanem tepsi formájú alutálkában árulják. Ízre hasonló, finom volt. Kicsi idegességre talán az adott okot, hogy a koradélután a forrásokból vett vizem kezdett fogyni. Nem vagyok különösebben finnyás, de részint a kis folyóban nagyszámban békésen fürdőző madár után nem sok gusztusom volt inni, na meg kicsit feljebb, egy apró vízesésből kimondottan fekete, saras víz ömlött be, kitudja honnan.
Még egyszer bátorságot kellett gyűjtenem, meg akartam a folyócskában fürdeni. Annyival volt talán most könnyebb kimennem egy szál fürdőnadrágban, hogy mindkét kezem szabad volt, tehát részint legyezhettem, ami talán még jobban felbőszítette őket, részint befoghattam szemem-szám. A fürdés is egy előrehaladott stádiumú Vitus-tánc jelleget öltött, de végül az is meg volt.
Hosszú, fárasztó nap volt. Frissen fürödve, teli hassal, nem zavartatva a 11-kor a sátor oldalára tűző naptól, gyorsan álomba zuhan
tam.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.