Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


I. rész

2014.08.18

Pár évvel ezelőtt, ha egy átlagos érdeklődésű, és ebből következően átlagos tájékozottságú embert az utcán megkérdeztünk volna, hogy mit tud Izlandról, a választ valószínűleg pár szóval, gyorsan letudta volna. Bevallom, ez alól én sem voltam különösebben kivétel. Az addigi útjaim, csavargásaim célpontjai többnyire melegebb, közelebb fekvő, és kevésbé kietlen tájakra vezettek. Megtaláltam a térképen, hallottam a vulkánokról, és az európai repülést megbénító kitörésről, tudtam, hogy általában nincs túl meleg, viszont vannak gejzírek, hogy kevesen lakják, és nekik van a világon a legrégebben parlamentjük, és van egy bohókás kinézetű madaruk, a Lunda, na meg hogy pár éve fityiszt mutattak a pénzvilágnak. Ennyi!
Aztán jött a környezetem által röviden csak eszementnek minősített ötlet, hogy szülővárosomból, Szegedről indulva, és reményeim szerint oda fél év múlva épen és egészségesen visszatérve, körbebiciklizem, bejárom Skandináviát. 2011-ben az út terveim szerint, sikeresen lezajlott. A Balti államokon kívül, amit tágabb értelmezések szintén a Skandináv országok közé sorolnak, megvolt Finnország, Norvégia, Svédország és Dánia. Az út végén, büszkén dőltem hátra, és húztam ki a virtuális bakancslistámról Skandináviát.
Rá egy évre valamit olvasgattam a Wikipédián ezekkel az országokkal kapcsolatban és mit látok? A felsorolásában ott áll Izland! Egy pillanatra a csalódottság zsibbadtsága ült rám, bántott, hogy „félmunkát végeztem”, majd ezt rögtön ujjongás váltotta fel: hurrá! megvan a jövő évi úti cél! A regényes szófordulat most az lenne, hogy innentől kezdve minden már csak laza ujjgyakorlat volt az egész, de korántsem!
Az ötlet, az elhatározás 2012 novemberében fogant. Innentől kezdve mindent ez alá az álom alá kellett rendelnem. És itt főleg az anyagiakat értem, a „piszkos anyagiakat”, aminek a fontosságát én mindig elbagatellizálom, hisz a kalandozáshoz elsősorban elhatározás kell. Bele lehet ebbe a relatív kapkodásba persze egy kis kapuzárási pánikot is magyarázni, hisz 60 felett már a holnapra sem valószínű, hogy nagy téttel érdemes lenne fogadni. Egy ilyen kaland, ezek a fajta utak pedig egészséget, erőnlétet, kitartást, éberséget, józan ítélőképességet, megfontoltságot, de néha a villámgyors döntéseket is megkövetelik. És úgy éreztem, még meg fogok tudni felelni ezeknek a követelményeknek.
Az első kérdés nem is annyira a mivel volt, hanem a hogyan. Izlandot mindenképp be szerettem volna járni, viszont voltak dolgok az életemben, amik keretek közé szorították az útra szánható időt. Nem tudtam két hónapnál hosszabb időre elszabadulni. Az igazi, (és valljuk be olcsóbb) teljesítmény az lett volna, ha Szegedtől elkerekezem Angliába, vagy Dániába, és onnan áthajózok, vagy átrepülök a szigetre. Oda-vissza ez plusz 3-4 hónap lett volna. Nem volt ennyi időm.
A következő megfontolandó dolog az a Skandináv utamból adódott, emlékszem még, hogy mennyire elfáradtam az első kb. 3000 km-en, az első 50 nap alatt, amíg felértem a Sarkkörre. Rovaniemiben jó pár napra „kikapcsoltam”, képtelen lettem volna tovább menni. És ez bizony az út, a látnivalók élvezetét is elveszi, a fáradt fásultság nem jó útitárs. Tehát a háztól-házig módszert elvetettem. Maradt az, hogy valamiképp kijutni gyorsan és pihenten Jégföldre, és ott minél többet látni.
Rávetettem magam a menetrendekre, a különböző lehetőségek felderítésére. Vonat, busz, kombinált repülő-hajó, esetleg a szerencsésen kivadászott kamionfuvar gyorsan kiesett. A minél kevesebb átszállásos repülő maradt. Sok-sok légitársaság, számtalan útvonal variáció, és rengeteg díjszabási tájékoztató átböngészése után állt össze a dolog. A közel két hónap adott volt, az időpontról kellett dönteni.
Ekkor jöttek az időjárási oldalak adatai, sokéves átlagok, a legek, az extrém időjárású évek ritmusának áttekintése, csapadékgrafikonok, napkelte-napnyugta adatok, és kijött egy június közepe-augusztus közepe közti optimálisnak ígérkező időintervallum. Ennek tudatában ismét a repülőtársaságok (már csak 2-3 fapados) menetrendjei, és főleg díjszabásai valamint csomagfeladási szabályzatuk áttanulmányozása, összehasonlítása következett. Ezek a nagyon fontos tervezések bizony hetekig tartottak. Decemberben döntöttem az EasyJet javára, és a június 19.-i indulás, valamint az augusztus 12.-i hazatérés mellett.
Nagyon kemény feltételek mellett. A menetrend azt szabta meg, hogy június 19-én este elrepülök Londonba, ott a Luton repülőtéren éjszakázom, majd 6 órás várakozás után beszállok a Keflaviki gépbe, és helyi idő szerint 20.-án, csütörtökön 8.45-kor landolok Izlandon. A járatonkénti jegyárak csábítóak voltak. Viszont ehhez még hozzá jött a poggyászdíj, és a sportszer (kerékpár) szállítás díja. És mivel haza is szerettem volna térni, mindezt néggyel, (két járat oda, kettő vissza) meg kell szorozni. Így már egy egész csinos summa, bő 150 ezres fuvardíj összejött.
A poggyászszabályzat állított a legkeményebb feltételek, és a legnehezebb feladat elé, ugyanis a feladható összsúly 32 kg lehet. Egy dekával sem több! Ez úgy jön ki, hogy 20 kg lehet a feladható poggyász maximális súlya, és 12 kg-ot számolnak a sportszerre, estemben a kerékpárra. Viszont az én kis világjáró, acélvázas, ötéves városi bringám az első hevenyészett fürdőszobai mérlegeléskor is már 18,5 kilóval akasztotta ki a mérleget, és főleg engemet. Könnyítés (?) hogy egyik fajta lehet több a másik rovására, tehát amennyivel több a bicikli, annyival kell kevesebbnek lenni a poggyásznak. Összesen, és legfeljebb 32!
Sok-sok abszurdabbnál abszurdabb ötletemnek néztem utána. Csomagban, postai küldeményként előre küldeni a gépet. Duplába került volna. Ott bérelni két hónapra egyet. Napi kb.10 ezer forintért találtam ajánlatot. Vásárolni egy használt gépet odakint, és a túra végeztével újra eladni. Négy kereskedőt találtam a neten, akik használt gépekkel foglalkoznak. E-mailben érdeklődtem Tőlük a vétel, a kínálat, a feltételek és az esetleges visszavásárlás lehetőségeiről. Közülük egy címzett válaszolt, röviden az volt a tartalma, hogy ezt a megoldást felejtsem el, nagyon drága lenne ez nekem. Elfelejtettem. Tényleg csak kíváncsiságból, körbenéztem a gépkocsi bérlések kínálatán, hát napi 50 ezer Ft, havi másfél millió volt az alap. És azok még nem összkerék meghajtásúak, amit igen sok úton megkövetel az Izlandi KRESZ.
Maradt az eredeti terv, és a jegy lefoglalása. Természetesen ezt egyben nem tudtam megtenni, a legtöbb, amit egy hónapban a „fogyasztásomat minimalizálva” meg tudtam menteni, 50 ezer Ft volt, tehát a januári első foglalást még két részlet követte. Ezzel a felkészülés anyagi befektetéseket igénylő része áprilisig, a következő szabad lehetőségig leállt. Természetesen addig sem unatkoztam, jött a tervezés-szervezés. Egy ilyen utat igazából úgy lehet élvezni, akkor jelenti a legtöbbet, ha nem csak úgy „bele a nagyvilágba” módszerrel indulunk neki, hanem a lehető legtöbb tudást összebányásszuk a leendő úti célunkról.
Mint már említettem, nekem is csak a standard, két percben összefoglalható tudásom volt a szigetországról. És ezért szeretem az internetet. A következő három hónap az ismeretek kiegészítésével telt. Hosszú, hideg volt a tél, volt rá idő. A sziget történelmének megismerésénél is fontosabb volt a látnivalók összegyűjtése. Ebből, a csodálatosabbnál csodálatosabb természeti tüneményekből rengeteg van. Szelektálni kellett. Ez úgy történt, hogy minden újonnan megtalált „feltétlen megnézendő” helyet bejelöltem a Google-Earth-on, és ezeket összekötöttem egy reálisan bejárható, nem túl kacskaringós útvonallal.
Megkönnyítette a dolgot az, hogy a szigeten egy főút van, és ez, a teljesen logikus módon 1-es Főútnak nevezett „sztráda” megkerüli a szigetet. Az idézőjelnek azért van létjogosultsága, mert a tájékoztatók is őszintén bevallják, hogy az út „többnyire aszfaltozott”. Ebből a tapintatos jellemzésből könnyedén lehetett arra gondolni, hogy az úton, azok minőségével kapcsolatban bizony érhetnek még meglepetések. Kialakult tehát egy rengeteg látnivalót útba ejtő, a szigetet teljesen megkerülő, az apró kitérőkkel, kacskaringókkal együtt várhatóan 1800-2000 km-es hurok.
A szükséges anyagiak előteremtését most is megpróbáltam némi szponzoráció „becserkészésével” könnyebbé tenni. Ez, most már támaszkodva a 2011-es tapasztalataimra, tudtam, hogy nem egyszerű dolog. Nem akarok gazdasági elemzésekbe belemenni, hisz úgyis mindenki érzi saját életén, hogy mennyit változott a helyzet két év alatt. Nem csak az egyéneké, hanem az eddig legjobban prosperáló cégeké is. És nem jó irányba. Akit pedig napról-napra nehezedő terhek sújtanak, az nehezebben is ad. Tehát itt nem nagy összegekre, sőt, nem is közvetlen anyagi támogatásra kell gondolni, hanem kisebb, de összességében sokat jelentő tárgyi hozzájárulásokra. A teljesség igénye nélkül, csak a támogatás mibenlétének szemléltetésére egy-két példa.
Első helyen említeném meg az útjaim, és az azokat megelőző felkészülési, illetve a befejezés utáni „relaxációs” időszakban rettentő nagy segítséget nyújtó Flavon étrend-kiegészítőket forgalmazó Flavon Group Kft. támogatását. Az elmúlt években, és most is, annyi Flavon terméket kaptam Tőlük az útjaimra, és a közbenső időszakokra, amit saját erőből megvásárolni reménytelen lett volna. És mindezt teljesen térítésmentesen. Azokon a mostoha táplálkozási körülmények mellett megtett utakon a termékeik biztosították az egyedüli zöldség és gyümölcsfogyasztást, olyan koncentrátumban, mintha több kilót ettem volna ezekből naponta. A Picktől Rákóczi szalámit, a WS Teleshop-tól a szerelésekhez nagyon praktikus Snap&Grip szerelőkulcs készletet, a Pegazus Transzfertől térítésmentes repülőtéri transzfert, az Skpc Kft-től ingyenes számítógép javítást kaptam, és nem győzöm hangsúlyozni, ellenszolgáltatás kérése nélkül, a teljesítmény elismeréseként, teljesen önzetlenül.
Aztán a bicikli szempontjából nagyon nagy segítség volt az eBike webáruház támogatása, akik az ötéves bringám felújításához az alkatrészt biztosították nagy kedvezménnyel, illetve a Maniac kerékpárüzlet és szerviz, akik a szerelési munkákban adtak kedvezményt. Tehát a sok kicsi sokra megy elve megerősítést nyert! És hogy ki ne maradjon, azt, hogy az útról a naprakész beszámolót minél többen, és minél igényesebb minőségben olvashassák, illetve az út képeit korlátlanul, és eredeti minőségben megoszthassam mindenkivel, az tette lehetővé, hogy az eBike a saját weblapján helyet biztosított nekem, és az informatikusa megteremtette a magas színvonalú technikai feltételeket. Köszönet érte, mindenkinek!
A csomagolás napokat vett igénybe. Elég kemény előírása volt a londoni székhelyű légitársaságnak, hogy kerékpárt csak speciális bőröndben, vagy erre alkalmas zárt szállítótáskában lehet feladni. Valahol érthető is ez, a nagyvonalú, meglehetősen kapkodó poggyász ki- és berakásakor az utastársak bőröndjeit igyekeznek megvédeni az alkatrészek okozta sérülésektől, és szennyeződésektől. Ezt szolgálja a kerékpár „síkraszerelése”, tehát a pedálok be-, illetve a kormány elfordítása is. Számomra a kellemetlen csak a táska beszerzésének az anyagi terhe volt, a legkedvezőbben is 20 ezer forint körül sikerült vásárolnom táskát.
Sajnos ennek is volt súlya, és az a két és fél kiló most nagyon fontos dolgoktól vette el a lehetőséget. Mikor otthon mérlegre raktam az útrakész gépet, 20 kiló 40 dekát mutatott a műszer. Maradt tehát minden egyéb szükséges dologra 11 kiló 60 deka, amit persze ennyire nem is lehetett kicentizni, főleg annak fenyegetettségében, amit a szabályzat írt, hogy a feladott súly tekintetében nincs pár dekás tolerancia sem.
A biciklin a szerelést egy kétrészes oldaltáskában vittem, a táska súlya is bő másfél kiló volt. Mind jobban csökkent a „hasznos” dolgokra magmaradó súlykeret. Azt tudtam, olvastam, hogy bizony nyár ide, június oda, az első pillanattól kezdve hideg lesz. Az egész túrát eleve és természetesen sátrasra terveztem, ez adja a legnagyobb szabadságot. Lakhelynek azt a két és fél éves sátrat vittem, ami már a Skandináv utamat is kiszolgálta, sok-sok óra perzselő napsütést, kemény vihart, folyamatos esőzést, sőt, havazást is átélt. Az induláskor már tudtam, hogy ez lesz az utolsó útja, és csak reméltem, hogy ezt gond nélkül kiszolgálja. Most, így előzetesen csak annyit, hogy bár sokszor rezgett a léc, de kitartott az út végéig.
Alapszerelés kellett, hogy legyen egy hálózsák valamint egy önfelfújós matrac, ezeket a Jysk-ben vásároltam, természetesen az alap-kategóriából, az interneten ezekből is találtam olyat, ami az enyémnek a hússzorosába, vagy még többe került, de ezek is kiszolgáltak az úton.
Tehát az alvás alapfokon már meg volt oldva. Minden ilyen beszerzés után természetesen mérlegelés, és hatalmas számolgatás következett. A maradék súlyra kellett összeszednem a ruhatárat. Kicsit talán fantasztikus, de a legfőbb darab most is, (még mindig) a 2011-ben, a nagy Skandináv útra, egy kínai boltban 3500 Ft-ért vásárolt bélelt szabadidő ruha volt, ami már rengeteget kiszolgált. A várható hideg éjszakákra tekintettel csak hosszú ujjú pólókat vittem, a rövid ujjú létjogosultságára nem sok esélyt láttam. Kellettek alsó neműk, zoknik, zsebkendők. A felszerelés elengedhetetlen darabja volt egy esőszerelés, ez szintén a 2011-es volt, bár, mint út közben bebizonyosodott, sajnos egy fontos tulajdonságát az évek és a használat során elvesztette, ez pedig a vízállósága.
A tekerés, főleg emelkedőn, de még a szembeszéllel való tolás is jócskán ki tudja melegíteni a vándort, de mikor megáll, vagy akár hidegebb szélben, menetközben is, bizony szükség van egy kabátra is. Ez egy szintén sokéves, de nagyon jó, gyengén vízálló túrakabát volt, sok praktikus zsebbel. Ezek voltak a „munkaruhák”. Bármilyen ritkán lakott is a szigetország, azért számítani kellett az emberek közti „szalonképesebb” megjelenésre is, nem beszélve a repülőgépes utazásról, ezért a ruhatárba került egy bélelt zsebes nadrág, és egy pulóver is. Egy kötött sapka, és egy levágott ujjú régi bőrkesztyű, hogy le sem fagyjon a kezem, de fényképezni, filmezni is tudjak, a kesztyű örökös rángatása nélkül.
Cipő dolgában szerénynek kellett lennem, hisz az elég nehéz darab, tehát egy vászon edzőcipőben vágtam neki a kalandnak. Ez szintén egy több éves darab volt, és elég sokszor ázott be útközben. Nem egyszer telt úgy a nap, hogy reggeltől estig teljesen átvizesedett cipőben és zoknikban, érzéketlenné fagyott lábbal kellett haladnom. És volt még egy strandpapucsom, de ez csak azért, hogy esténként ne mezítláb kelljen mászkálnom.
Tisztálkodás. A legalapvetőbb felszerelés, egy törülköző, szappan, sampon, fogkrém, fogkefe, dezodor. Gyógyszert csak két dobozzal vittem, a sok éve szedett gyenge vérnyomás csökkentőmet, és egy 5 szemes nagyon erős antibiotikumot, vésztartalékként. Négy üveg a „szokásos” Flavon-ból, illetve egy kedves barátomtól kapott egy kilónyi fehérje-koncentrátum hivatott az erőnlétet biztosítani. Élelmiszer-készletem két csomag, 20 dk szalámi volt, azért, hogy az első nap, amíg nem találok boltot, legyen mit ennem.
Egy ilyen kalandot „illik” valahogy dokumentálni, az emlékeket megőrizni. Egy fényképezőgép, egy filmfelvevő, TAB, egy Netbook, tartalék elemek, töltők, és ebben a témakörben a legnagyobb befektetés, egy napelemes töltésű 16 000 mAh-s akkumulátor, ami, így utólag nagyon rossz befektetés volt. Nem is tudom, hogy akartam azon a vidéken egy tenyérnyi napelemre bízni az energia-utánpótlást…. Pedig arra nagyon nagy szükség volt!
A biciklit a repülőre a már leírt módon kellett feladni, így szükség volt némi szerszámra is, a kinti összeszereléshez. Persze csak a legalapvetőbbeket vittem, két univerzális kulcsot, egy csavarhúzót, pár imbuszkulcsot. (Amiket az induláskor szerencsésen el is vettek, de erről majd később.) Tartalék alkatrész nem fért bele a súlyhatárba, egy belső-gumit vittem, bár igazság szerint bíztam a defektmentes külső-gumikban, amik az előző, öthónapos úton is remekül helytálltak.
Végül nagyjából minden a helyére került, és a tényleges indulás előtti napon, este 8-ra össze voltam csomagolva. A táska egy Basil Kavan XL Rounded 2 részes túratáska volt, sokat ígérően erős vászonból, 2x29, tehát összesen 58 liternyi szállítókapacitással. Ebbe sűrítettem bele a maradék súlyhatárig a szerelés nagyját, mindenestől 11 és fél kilóig. Kialakítottam belőle egy kompakt, feladható csomagot. Sok minden került még a kézipoggyászként a fedélzetre magammal vihető sporttáskába is, ennek csak mérethatára volt, súlylimit nem. Ami pedig kimaradt, az ment a kabát sok-sok zsebébe, amiben az akkor itthon tomboló 37 fokos hőségben kénytelen voltam utazni, ugyanis a kézipoggyászon felül egy kabátot is fel lehet vinni, bár ezzel a lehetőséggel többnyire nem kánikulában élnek az emberek.
És eljött a nagy nap, indulás! Előző éjjel (is) már nagyon rosszul aludtam, rengeteg gondolat járt a fejemben, elintéztem-e mindent, gondoltam-e mindenre, mit felejtek itthon. És persze a legjobban izgató dolog, hogy sikerül a beszállás, az én általam mért 31.80 kg a repülőtéri mérlegen is belül lesz-e a 32 kilón. Délelőtt még egy nagytakarítás, rendre érjek haza két hónap múlva, majd fürdés, és beöltöztem. A bélelt hosszú nadrág és a zárt edzőcipő kifejezetten rosszul esett abban a melegben. A kabátot már nem mertem felvenni, azt a hónom alá csaptam. A sok zseb úgy ki volt tömve a feladandó súllyal való spórolás jegyében, hogy legkevesebb 8-9 kilót nyomott. Éreztem is, hogy gyanús lesz ez így a kánikula csúcsán…
A Pegazus mintaszerűen pontos volt, az ígért időben fékezett a ház előtt. Én voltam az első utas, még négyen csatlakoztak, és irány Ferihegy. Útközben a délutáni hőségben sikerült elszundítani, így gyorsan eltelt az idő, ¾ 6-kor a Liszt Ferenc 2B terminál előtt álltunk. A gépkocsivezető még megkért, hogy hagy fényképezzen már le, mert nem mindennap van ilyen érdekes (szerintem az őrült szinonimájaként használta ezt a jelzőt) utasa. Ám legyen! Beszállítás 19.15-től, volt idő. Az egyik szabad kapuban lemértem a csomagjaimat, 32.50 kg. Ahhh! Gyorsan kivettem a biciklitáskában levő 30 deka szódabikarbónát, és a kabátom zsebébe tettem. Annak már úgyis mindegy volt. Jogos a kérdés, minek a szódabikarbóna. Majd alkalomadtán elmesélem.
Hét óra előtt nem sokkal befutott Viktor barátom, akivel már rég találkoztunk, és kíváncsi volt az indulásomra. Pár perc múlva hirtelen rendőrök, bomba ruhás tűzszerészek, a tűzszerész riadóautó, bombakereső kutyák lepték el a csarnokot, egy gazdátlanul hagyott bőrönd miatt volt bombariadó. A csarnok nagy részét lezárták, kiürítették. Remek! Elég hamar kiderült, hogy vaklárma volt, a bőrönd homokzsák mögé kiöntött tartalmát meglehetett csodálni, ruhanemű, egy fénymásoló, és egy szétégett serpenyő. Abszurd..
Becsekkolás. Nem kevés izgalommal mentem a mérleghez, de a hölgy laza volt, nem vette, vagy nem akarta észrevenni, hogy a mérlegre rakott kerékpáros táska csücskét bizony keményen emeltem. Így egy nagyon jó, és biztonságos 17.50 kg-t mérlegeltünk, az otthon és az előtte mért 20.40 kg helyett. A záró kérdése kicsit mellbevágott: „ugye a gumikat leengedte?” Nem akartam azt mondani, hogy, nem hölgyem, sőt, a benzinkútnál előző nap fújtam fel 4 Atm.-ra. Leengedtem. Viktor első gyakorlatias kérdése az volt, hogy de ugye pumpát hoztál? Nem Viktor, nem hoztam! Spóroltam a súllyal.
Mindegy, a csomag átment a vizsgán, most már csak nekem kellet bejutnom. Elköszöntünk, és mentem a 9 kg-os kabátommal, és a 10 kilós kézipoggyászommal az utas felvételre. Ahol ugye az első alig célzatos és gúnyos kérdés az volt, hogy: talán fázik? Éreztem! Tálcákra kipakolni mindent, laptopot külön, zsebeket üríteni, nadrágszíjat levenni! Lecsúszó nadrággal beléptem a kapun, sípolt! A nadrágom fém gombja, és az egyik zseb alján maradt egy szem kulcs. Persze azonnal félreállítottak, cipőket levenni, személyi motozás. Közben láttam, hogy a kézipoggyászomat, meg a kabátomat tartalmazó tárcákat a röntgen után elkülönítik, és felém mutogatnak. A motozás rendben volt, mentem a csomagokért. Udvariasan megvártak vele, hogy a jelenlétemben szedjenek szét, pakoljanak ki mindent. Volt mit! Ebbe a kettőbe volt bezsúfolva szinte minden apróság, kütyük, elemek, gyógyszerek, szalámi, fehérjekoncentrátum, tisztálkodó szerek, szóval minden. Ahogy kipakoltunk, még én is meglepődtem mennyi mindent sikerült ilyen kis helyre bepréselni. Két dolog nem ment át a vizsgán, a fogrémem folyadéknak számít, igaz az megúszta egy utólagos zacskózással és lezárással, azonban a bicikli összeszereléséhez szükséges kulcsoknak nem kegyelmeztek. Kéziszerszám nem vihető fel a fedélzetre. Túl sokat nem is mondhattam, súlycsökkentés miatt nem raktam a feladandó poggyászhoz, és megmondom őszintén, erre nem gondoltam. De, végül is villáskulccsal is el lehet térítenie egy gépet. Kidobták. Én meg gondolkodhattam, hogy mivel rakom össze másnap reggel Keflavikban a biciklit. Megoldjuk!
Innen már azon kívül, hogy a gép egyórás késéssel indult, sima volt az út. 45 perccel értünk Lutonba, de enyém volt az egész éjszaka. Kiszálláskor véletlenül kiszúrtam a poggyászkirakodást, épp a biciklimet rakták ki, hát felszisszentem! Nem bántak vele kesztyűs kézzel. És a legaranyosabb az volt, hogy mikor kijöttem a beléptető kapun a csomagcsarnokba, ahol ugye a futópályán jönnek a bőröndök, csak teljesen véletlenül szúrtam ki egy hanyagul földre dobott nagy csomagot a terem közepén, a földön, ami pont olyan volt, mint az én biciklistáskám. Azért, mert bizony az volt! A három csomagot kocsi híján, a vállamon hoztam ki, jó hogy csak 40-50 méter a váróig, tovább nem ment volna. Kerestem egy kocsit arra felpakoltam, és a váró soha nem szűnő, sokszínű nyüzsgését figyelve vártam, hogy elteljen az éjszaka, és repülhessek Izlandra.
Közben olvasgattam, de hogy ne pilledjek el az éjszaka közepén, előbb egy dobhártyaszaggató sziréna, majd berohant egy csomó rendőr, meg biztonsági ember, a hangosbemondó pedig folyamatosan azt üvöltötte, hogy tűzriadó, mindenki azonnal hagyja el az épületet. Nagyon keményen mindenkit kitereltek, sőt, jó messzire az épülettől, bevágódott három szirénázó nagy tűzoltó-autó, kiugráltak, megnézték az órájukat, elégedetten jót mosolyogtak, valószínű megállapították, hogy a gyakorlat sikeres volt! Hmmm! Nem írom le mit gondoltam, a nagy rohanásban kétszer borult le a csomagom a kocsiról.
De hogy mennyire komolyan vették a dolgot. A bejárat környékét is el kellett hagyni, jó ötven méter távolságba terelték az utasokat. Volt egy társaság, nagyhangú fiatalokból, és ők bizony úgy döntöttek, hogy már kint vannak, nem mennek odébb. Különösen az egyik, láthatóan emelkedett hangulatban levő srác produkálta magát, fülhallgatóval a fülében, túlordítva a szirénát vitatkozott az egyik, őt elterelni akaró reptéri biztonsági emberrel. Nem vette észre a háta mögött közeledő három, golyóálló mellényes, gépkarabélyos rendőrt. Akik nemes egyszerűséggel egy villámgyors karcsavarással földre vitték, és eltüntették egy szemetes konténer mögött. Ott pár másodpercig beszéltek a fejével. Meggyőzők lehettek, mert a fiatalember teljesen kijózanodva, tíz centivel alacsonyabban, halálsápadtan, és rendkívül szerényen vegyült el a tömegben. Hiába, jó szóval mindent el lehet érni!
Azt viszont már láttam, hogy az útnak ez a közel 14 órás része magasan a legnehezebb, a legtöbb megpróbáltatást okozó, a kinti túra ezután csak egy könnyű sétagalopp lesz. Először utaztam biciklivel repülőn. És valószínű utoljára. Ám, minden jó, ha a vége jó!

2013. június 20. csütörtök, a túra első napja.

Végül, ha már nagyon álmosan is, de csak eljött a reggel Lutonon. 4.45-kor kezdődött az utas felvétel, az elsők közt voltam. Itt nem sokat szórakoztak, a biztonság kedvéért most is fogtam a táska csücskét, megspórolva ezzel 1-2 kilót, de minden rendben volt. Igaz, itt a túlméretes csomagokat nem vették be, mert kicsi és szűk volt a szállítószalag, azt felcédulázva mindenkinek magának kell elvinni egy másik helyre átvilágításra. Ez is megvolt. A fenti személyes motozás most gördülékenyebb volt, és menetrend szerint, tele géppel elstartoltunk, ismét egy Easyjet géppel. Feltűnő volt, hogy milyen sok lengyel utas tart Izlandra. Olvasni kezdtem, de rögtön elszundítottam, és már a sziget fölött repültünk, mikor felébredtem. A látvány, az első benyomás fentről kicsit ijesztő volt. Nagyon nagy, nagyon havas, és nagyon kopár volt.
Sima landolás, gyors ügyintézés következett a nagy, építés alatt álló, modern és elég kihalt repülőtéren. A kijárati folyosón egy tábla mutatta az utat, angolul, (exit) és izlandi nyelven, Út! Így hosszú Ú-val, magyarul! A csomagjaim megvoltak, felpakoltam egy kocsira, és indultam összerakni. Előtte még váltottam koronát, az árfolyam a kettős csere miatt, (forint-euro-korona) kicsit rosszabb, mint egyenesben, de otthon nem volt Izlandi pénz. A repülőtér, összehasonlítva a már korábban „beutazott” nagy repülőterek, mint Frankfurt, Madrid, Moszkva, vagy a Londoniak forgalmával, vagy hangulatával, kimondottan családias légkört sugárzott. Senki nem rohant, a zsúfoltság sem volt, csendesen zajlott az élet.
A légikikötőt a II. világháborúban az USA építette, és a NATO felügyelete alatt polgári forgalmat is lebonyolító katonai objektum volt 2006-ig. Ekkor adták át az Izlandi kormánynak kezelésre, de a NATO gépei még mindig innen szállnak fel, a közösen használt kifutópályáról óránként emelkednek fel a géppárok hatalmas dübörgéssel az Észak-Atlanti őrjáratukra. Az egyetlen komolyabb baleseti helyzet épp ottlétemkor, 2013. július 21-én történt, amikor is egy orosz Szuhoj Superjet 100-as gép prototípusa próbarepülés közben vélhetőleg futómű hiba miatt hasra szállt le.
Kint kerestem egy szélárnyékos, csendes helyet, és kezdődött az összeszerelés. A durva bánásmódot csak a hátsó sárvédő sínylette meg, de az csak esztétika, meg párszáz forint. A kulcs hiányával fel volt adva a lecke, de a parkolóban épp táblákat szereltek, és meghallottam a racsnis csavarszorító hangját, és tudtam, hogy nekem pont ilyen kell. Odamentem, megkértem a munkásokat, és egy villanás alatt ráhúzták a hátsó agyat. Egyik megvolt! A pedállal nem tudtak mit csinálni, villáskulcsuk nem volt. Kérdeztem a városban van-e szerelő, mondták, hogy igen, és elköszöntünk. Taxisoknál is próbálkoztam, de nekik is csak dugókulcsuk volt, viszont ajánlották a közeli autókölcsönzőt, hogy egy olyannak biztos van műhelye, és így szerszáma is. Megköszöntem a tippet, igazat adtam a gondolatnak, mikor beállt egy mikrobusz, és az előző táblaszerelők egyike szólt, hogy azért jött vissza, hogy a biciklit és engem bevigyen a szerelőhöz a városba. Fájó szívvel utasítottam vissza ezt a kedvességet, de a kölcsönző közelebb volt, meg már úgy felmálháztam a gépet, hogy kín lett volna kocsira rakni. De jól esett a segíteni akarás.
A kölcsönzőben meghúztuk a pedált, felfújtuk a leeresztett gumikat, (minő véletlen, egy lengyel szerelővel), útra készen voltam. Most már csak a sportszatyrot, a benne levő biciklistáskával kellett volna a hazaindulásig valahol letenni, de nem akadt vállalkozó a feladatra. Egy Motel recepciósa gondolkodott el rajta komolyabban, napi 1 €uért vigyázott volna rá. Annyiért én is! Így maradt, aminek az első bolti bevásárlásnál nagyon örültem, nem is tudom hova pakoltam volna. Úgyhogy jön velem. Az a pár kilo már nem számít.
Végül a korai érkezés ellenére mégis csak elmúlt dél, mire a 4 km-re fekvő város felé indultam. Város.. Izland 320 ezres lakosságából bő 180 ezer a főváros, Reykjavik és elővárosainak területére koncentrálódik. Így nem meglepő, hogy a 31, városkategóriába sorolt település közül a 6. helyet elfoglaló Keflavik, a maga 8200, a vonzáskörzetében fekvő elővárosokkal 14 ezres lélekszámával sem valami világváros. (Sőt, ezek közül a „városok” közül tíz lakosainak a száma nem éri el a kétezret.) Az már a távolból, a kristálytiszta levegőben látszódott, hogy egy „földszintes” város felé közeledem. És ez nagyon szimpatikus volt!
A kis település felé karikázva rendkívül szokatlan volt a panoráma. A gyönyörű, már valószerűtlenül kék ég, az itt még teljesen sík terep, és a fák hiánya valami valószerűtlen környezetet vont körém. A látótávolság a szmog és egyéb zavaró tényezők nélkül hihetetlenül, és csalókán nagy volt. Két fontos dolgot kellett elintéznem, mielőtt nyakamba veszem a szigetet. Először is szereznem kellett egy mobilnetes SIM-kártyát a Tablet-be, és szerettem volna nagyjából megismerkedni a bevásárlási lehetőségekkel, az árakkal, a szokásokkal.
Mindkét dologban, így első nap rögtön két kellemetlen meglepetés is ért. Az egyik az rögtön az először útba eső szupermarketben vágott mellbe, és ez az első látásra horrorisztikus élelmiszerárak voltak. Egy-két olcsó apróságért ott kellett hagynom 2000 Kr-t, 4000 Ft-ot. Ez nem lesz jó! A másik egy aznap este jelentkező rossz előérzet volt, de akkor még bíztam benne, hogy ez reggelre megoldódik. Vettem ugyanis egy mobilinternetes Vodafonos SIM-kártyát. Egy kereskedő volt csak a környéken, de az a bolt inkább nézett ki szatócsboltnak. Elmondtam mit szeretnék, a vélhetően tulajdonos eladó hosszan telefonálgatott, végül előhozott egy kártyát. Kérdezte mivel fizetek, mondtam, hogy készpénzzel, erre persze felvilágosított, hogy csak kártyát fogad el. Mindenesetre már kezdtem értékelni a humorát. Fizettem azzal, 3990 Kr-t, 8000 Ft-ot, annyi még volt rajta. Lerendeztük a dolgot, megnyugtatott, hogy 15 GB-al fel van töltve, eljöttem, és örültem. Az utcán nem akartam vele vacakolni, gondoltam, majd este a sátorban. Hát letáborozás után kínlódtam vele egy órát, a TAB azt írta ki, hogy nincs szolgáltatás, a telefonomba is betettem, az meg azt írta, hogy a kártya nem regisztrált. Reméltem, hogy csak a beindítás telik időbe, (azt hogy nincs térerő, nem hittem, hiszen még túl közel voltam a városhoz, asztallap-simaságú terepen), tudtam, ha másnap sem megy, én mehetek, mégpedig vissza a kiindulópontra, ami nem volt vigasztaló!
Ettől függetlenül rendkívül jó hangulatban hagytam el Keflavikot, és dél felé indultam a tenger mellett. Az első, ami reggel óta várt megszokásra, és itt a prérin megint kiteljesedett, az az iszonyatos szél volt. Gyönyörű kék ég, ragyogó napsütés, de a szél…Mégis egy más dimenzióban lebegtem! Mikor nem sokkal később lekanyarodtam egy mellékútra, be a csöndbe és az (igaz zord) természetbe, hát üvöltöttem egy nagyot! Gyorsan körbenéztem utána, és kicsit szégyelltem is magamat. Érdekes, de ugyanazt az érzés akart szétrobbantani, mint 16 éves koromban, amikor először kalandozni indultam. A szabadságé! Na nem a munkát kipihenni próbáló két hétre gondolok…. Hanem az igazi, a belső szabadságra. Talán le sem kellett volna írni ezt a pár mondatot, néha én is érzem azt, hogy az az első érzés már 44 éve volt, talán ideje lenne, ha „megkomolyodnék”, de…. Nem megy , na!
Ahogy elhagytam a lakott területet, egy számomra szokatlan, űrbéli tájra értem. Hihetetlen kopárság, arra még az útikönyvekben beígért, talán leggyakoribb Izlandi növény, a talajtakarók különböző fajai sem éltek meg. Mindenütt csak egymásra folyt, néha a leggroteszkebb hullámokban, cseppekben megdermedt sötétszürke, majdnem fekete vulkáni kőzet. És útközben, ahogy figyeltem, elgondolkodtam azon, hogy Izlandon szinte örökké fúj a szél, és nagyon gyakran esik az eső. Ezek pedig hosszú időn, évmilliókon keresztül, a legkeményebb gránitot is tükörsimára, gömbölydedre szokták koptatni. Itt, pedig ezek a habos, könnyű vulkáni kövek mind élesek, szögletesek, sehol egy sima felület rajtuk, tehát nem túl rég kerültek oda. A köztes részeket pedig nagyon finom, (mindenhova behatoló) fekete homok tölti ki. Növényzet gyakorlatilag semmi, néha egy-egy törpevirág próbálja meg a lehetetlent, és küzd a kővel és a homokkal. Az egész tájat különböző mélységű, de markáns repedések szabdalják, és rögtön a legkézenfekvőbb jut az ember eszébe, hogy ott bizony egy nagyon erős talajmozgás távolította el egymástól a táblákat, szabdalta fel az egész környéket.
Látványos példája volt ennek az a szakadék, és az azt átívelő híd, ami a két hatalmas kontinenst, Európát és Amerikát választotta el, és egyben a fahíd kötötte össze. A két kontinentális tábla, amelynek jó része ugye mélyen az Atlanti óceán alatt ér össze, itt pár millió éve a vulkáni tevékenység, és tulajdonképpen az egymást a folyton koptató, daraboló mozgás miatt Izland képében, és egy sziget formájában a felszínre tört, és így láthatóan mozog, és távolodik egymástól.
Séta a két kontinens között, pár fénykép, és indultam tovább, elég fáradt és álmos voltam, most már táborhelyet kerestem. Ami ezek közt a leírt körülmények közt igen nehéznek ígérkezett, ugyanis nem volt egy két négyzetméteres sima, egybefüggő terület. Az úton nem volt forgalom, nem kellett messze húzódnom tőle, így mikor kiszúrtam egy homokosabb, tehát sima részt, lekanyarodtam. Persze tolva, hiszen a kerék a porban rögtön 15 centire süllyedt. De sikerült a kiszemelt helyig elvergődni, most már a homokon kívül csak egy ellenségem volt, a szél. Méghozzá a viharos kategória.
Amikor kibontottam a sátrat, reménytelennek tűnt, abban a pillanatban kikapta a kezemből, és tekerte, csavarta. Na, ebbe pálcát fűzni, és lábra állítani… Aztán úgy oldottam meg, hogy kiterítve bebirkóztam a belsejébe négy termetes sziklát, beraktam a négy sarokba, és ezek lettek a hálótársaim. Így már ment a dolog, legalábbis elvinni nem bírta a szél, csak eszeveszettül cibálni, néha bedönteni, de állt. Majd megvacsoráztam, és ittam egy pohárka proteinkoktélt. Az áramom sajnos minden téren kimerülni készült, éreztem, hogy ezzel is lesz még gond! Nagyon fáradt voltam, nem kellet elringatni!

2. nap, június 21. péntek.

Éjszaka arra ébredtem, hogy néma csönd van, szellő sem rezdül. Természetesen a nap végig fent volt, így a túl korai éledést elkerülendő, minden ébredéskor óraellenőrzést tartottam. Többször felébredtem, sajnos a lábam a szokásos módon, az első napokban görcsöl. Pedig most még magnéziumom sincs. Az egyik felkeléskor a hátam mögött a látóhatáron vonult végig a nap, az ajtóval szemben pedig fent konkurált vele a telihold. A kétórás eltolódást még nem alkalmazom, itteni idő szerint fél nyolckor, viszont az otthoni szerint fél hatkor felkeltem. Egy korai reggeli, majd korai sátorbontás következett. Sajnos majdnem lapátolni kellett belülről a finom fekete port. A szél is behordta, meg én is a sziklákkal. Aztán azokat kellett kicipelni, az egyik ki is lukasztotta a sátor alját.
Összepakoltam, majd elindultam. Pár kilométer után gőzfelhőbe burkolódzott objektum tűnt fel, a Reykjanes-i, a geotermikus energiára épült rendkívül modern erőmű. A szigeten már 1928 óta felhasználják energiatermelésre a felszínhez nagyon közel levő magma és a különböző talaj-közeli természetes vizek találkozásakor felszabaduló, hatalmas és szinte kimeríthetetlen mennyiségű gőzt. Ezt az erőművet 2006-ban adták át, és azóta a 300 C fokos gőz két 50 megawattos turbinát meghajtva, teljesen automatikusan, egy ügyeletes technikus felügyelete alatt termeli a meglehetősen olcsó, és környezetbarát energiát. És ha jól belegondolunk, a karbantartásokat leszámítva végtelen ideig, kimeríthetetlenül.
Bár nem szorosan egy útleíráshoz tartozik, de egy kis kutakodás után rendkívül érdekes adatokat találtam a témával kapcsolatban. 2012-es adatok szerint az ország összes energiaszükségletének 84%-át megújuló természeti forrásokból fedezi, 66%-ban geotermikus forrásokból, a maradék pedig vízierőművekből. Ezek tényleg kimeríthetetlenek, és még koránt sincsenek a végsőkig kihasználva a lehetőségek. Egy, az északi rész érintetlen hegyei közé tervezett távvezeték elleni tiltakozó táblán láttam azt az adatot, hogy a világban a potenciális energiamennyiség, tehát a kéznél levő, de még nem használt energia tekintetében Izland magasan világelső. Annyival, hogy ez a tartalék négyszerese a második helyezet Norvégiának. És ezek azért megdöbbentő adatok! Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember belegondoljon, hogy ebben a mind energiaínségesebb világban pár év, évtized múlva hogy felértékelődhetnek ezek a tartalékok, micsoda gazdagság lehetőségét rejtik magukban. És épp ezért féltem is egy kicsit azt az Izlandot, amit még volt szerencsém látni.
A relatív bőség megmutatkozik a felhasználásában is. A lakossági fogyasztásban az elektromos áramért tényleg csak egy jelképes, az ottani keresetekhez képest már nevetséges összeget kell fizetni. Aztán olyan apróságok, hogy a Reykjavik-Keflavik közötti, meglehetősen szerény forgalmat bonyolító négysávos autópálya a nap 24 órájában ki van világítva. Útközben a figyelő utazó lépten-nyomon találkozik a főleg a fővárosi kikötők köré épülő hatalmas alumíniumot, vagy ferroszilíciumot előállító kohókkal, amelyek az olvasztást elektromos ívkemencékben végzik, óriási villamos energia mennyiség felhasználásával. Persze itt eddig csak az elektromos energia előállításáról beszéltünk.
Az a gőz, vagy forró víz, ami megállíthatatlanul és kimeríthetetlenül tör föl a föld alól rengeteg más hasznos, és nélkülözhetetlen célra használható. Ebben az országban a lakhelyeket egész évben fűteni kell. 1930 óta használják erre tudatosan és szervezetten a meleg hőforrásokat. Jelenleg a fűtés 90%-t geotermikus energiával oldják meg. (A maradék 10%-ot a filléres villamos energiával.) Az árakról most lehetne adatokat írni, de mindennél szemléletesebb egy izlandi honlap hasonlata, mely szerint egy 300 négyzetméteres lakás éves fűtési költsége egyenlő 30 doboz cigaretta árával!
A legkisebb városkának is van meleg vizes fürdője, uszodája. Természetesen ez is a feltörő hőforrásokra alapozva. Az előzőekben panaszkodtam a horribilis árakra. A fürdők kivételek. Egy felnőtt, egész napos fürdő belépő, minden extra, tehát szauna, szolárium, stb. használatával átszámítva 2-500 Ft között van.
Adva van a meleg víz a közterületek karbantartására is. Csak példának egy adat, Reykjavikban 550 ezer négyzetméternyi közút, és 40 ezer négyzetméternyi járda van alulról, csőkígyókkal fűtve. Itt nincsenek jeges utak, csúszós járdák.
Az üzletekben folyamatosan lehet a legkülönbözőbb friss zöldségeket kapni. Ennek is a meleg víz a titka. Országszerte 180-200 ezer négyzetméternyi üvegházban állítják elő a szűk 300 ezer, erre igényt tartó, városban élő embernek a napi friss paradicsomot, paprikát, uborkát, salátát és még rengeteg mindent. Évente kétszer telepítenek, és kétszer szüretelnek. A mesterséges napfénynek megfelelő világítást szinte hulladék elektromos energiával állítják elő. Az tényleg csak egy kis adalék a témában, hogy a meleg víz a halászati ágazatba is betört. Jelenleg 20 kisebb társaság foglalkozik geotermikus energiával végzett halszárítással, közel 50 halfarmot működtetve, évente 6000 tonna terméket létrehozva.
A főváros közeli hegyekben, a naposabb domboldalakban rengeteg gyönyörű, luxus családi háznak is megfelelő, hétvégi házként funkcionáló épületet lehet látni. A 300 ezer körüli lakosra 50 ezer hétvégi ház jut. A legtöbb nyári lakban kis termálvizes fürdő, illetve jacuzzi található. Ezek azért elképesztő adatok! Ezen ismeretek birtokában már meg sem lepődtem azon, hogy a tanyák, nagyobb gazdaságok udvarán szinte mindegyikben ott gőzölög az udvaron egy-egy hőforrás, a fenti célokra használva, kicsiben. Azon a kevés helyen, ahol nincs hőforrás, ott biztos van a közelben, néha tényleg a kert végében egy-egy vízesés, ami apró kis házi erőművekkel állítja elő az elektromos energiát. És hogy nem csak saját felhasználásra, azt a tanyák előtt kihelyezett táblák tanúsítják, amelyeken feltüntetik, hogy egyes gazdaságok mit állítanak elő, minek a termelésével foglakozna. És itt szinte mindenütt előkelő helyen van az itt előállított villamos energia, sok helyen még az éves, az országos hálózatba betáplált mennyiséget is pontosan feltüntetve.
Az aszfalt erre már megszűnt, murvás, kacskaringós, fekete csapás vezetett a két közeli látnivalóhoz. Az egyik egy földfelszíni geotermikus aktivitás volt, (de nem gejzír), a másik egy világítótorony. A fortyogó és gőzölgő föld egy kb. 3-4 hektáros terület volt, amin fából épült, lábakon álló járda vezetett keresztül a látogatók számára. Nagyon nyomatékosan ajánlották, hogy a ki, illetve felépített útról senki ne lépjen le, mert a talaj 80-100 fokos. Hihető volt. A tűz és víz felszín alatti randevúja nyomán a víz nagynyomással elgőzölög, és utat törve magának a repedésekben, és a legkisebb lyukban is, a felszínre tör. Gyakran fordít ki a nyomás csak úgy, öklömnyi, vagy nagyobb szikladarabokat, és már fúj is a gőz. Találtam egy csapot, ahol már megregulázva, egy nyitott szelepen hatalmas zajjal engedték ki a talajban levő gőzt, ezen volt nyomásmérő, megnéztem, 21 atmoszférát mutatott.
Innen kimentem a tengerpartra, ahol, ha még lehetett, fokozódott a zordság. Hatalmas hullámok tépték az amúgy is labilis partfalat, aminek a tenger melletti talaját tenyérnyi széles repedések szabdalták, minden pillanatnak megadva azt az esélyt, hogy épp akkor szakad a vízbe az a rész. Nem mentem ki egész a széléig… Egy magas szírt is benyúlt az óceán fölé, ezt megmásztam, de a széle ez is hasonló veszéllyel fenyegetett. A függőleges sziklafalon különböző madarak ezrei fészkeltek, veszekedtek, élték társasági életüket, hatalmas zajjal.
A világítótoronyhoz is felkapaszkodtam, élettelen volt, szerintem ma már csak a mobilszolgáltatók használják, de innen egyben átláttam azokat a dolgokat, amiket eddig elmeséltem. Emberrel, talán ha kettővel találkoztam. Visszatekertem a murva akadálypályán, és rákanyarodva újra az aszfaltra, Grindavik felé vettem az irányt. Rejtélyes számomra az időjárás, még szoknom kell, és főleg kiismerni. Este kifejezetten meleg volt a sátorban, vetkőztem, és a hálózsák tetején aludtam el. Valamikor éjszaka öltöztem, és bújtam a zsákba. A kora reggel kb. 6-7 fokos lehetett, csípett. A világítótoronynál kimondottan kellemesnek éreztem, csak véletlenül figyeltem fel rá, hogy látszik a leheletem. Szél délutánig nem volt, este ismét újult erővel tombolt.
Végig a tenger közelében, különböző magasságokon, teljesen kihalt, holdbéli, vagy talán Marsra emlékeztető felszaggatott tájon haladtam. Forgalom annyira nem volt, hogy szó szerint senkivel, egyetlen emberrel, egyetlen járművel sem találkoztam a Grindavikig tartó úton. Említésre méltó csak egy takaros kis temető volt a közben zöld legelőkkel szelídített tengerparti tájban. Itt a nem túl nagy terület ellenére évszázadok temetkezési „trendjeit” lehetett szinte skanzen-szerűen megcsodálni. Talán rossz ez a szó rá, de nekem a népek kultúrájának megismeréséhez mindig is hozzátartozott a viszonyuk a halálhoz, az elmúláshoz. Ugyanúgy jellemzőnek tartom azt, hogy egy azonos tőről fakadó nép, a különböző korokban, néha már csak száz év távlatában is mennyire meg tudja változtatni az előtte levő generációtól való búcsú szertartásait, vagy a végső nyughelyük külsőségeit. Itt, ebben a kis elkerített sírkertben a még olvasható sírkövek dátumai az 1500-as évekig nyúltak vissza. A viking ősökre utaló, szinte kultikus jellegű, jelentéssel bíró nyers kövek barbár halmaitól a temető időtlenségében pár tíz méteren belül, századokon átszáguldva el lehet jutni a XXI. Századi legmodernebb temetkezési formáig.
Továbbmenve, az út mellett egy madárköltő helyre figyelmeztető táblát találtam, aminek komoly létjogosultsága volt, ugyanis pillanatokon belül, a semmiből mérges és rikácsoló sirályok ezrei tűntek fel, köröztek felháborodottan a fejem fölött, és néha csaptak le rám 10-20 centire, mert megzavartam a nyugalmukat. Magasabb sebességfokozatba kapcsoltam, és villámgyorsan Grindavikba értem. Vizem, illetve folyadékom már reggel óta nem volt, nagyon szomjas voltam. Ezért bementem a kisvárosba, boltot kerestem.
A csendes kisvárost egy hatalmas antennarendszer vette körül. Ez az USA Haditengerészetének az Észak-Atlanti rádióátjátszó állomása, a Naval. A két torony a maguk 183 és 305 méteres magasságukkal a legmagasabb építmények Izlandon. A városka azon kevés helyek egyike a déli partvidéken, amelyik kikötővel is rendelkezik, ennek megfelelően a 2800 főnyi lakosság legfőbb kenyérkereseti lehetősége a halászat.
Nem sokan járkáltak az utcákon, bár még az utcákból is meglehetősen kevés volt, könnyen megtaláltam a boltot. Nézelődtem, de ez sem tűnt sokkal olcsóbbnak, mint a Keflaviki. Végül vettem egy literes dobozos narancslevet, mert olcsóbb volt, mint az ásványvíz. A járda szélén „megebédeltem”, fél üveg nutella-szerű, de olcsó csokikrém, ugyanaz a svéd gyártmány, (E-xtra) mint amit két éve egész úton ettem Elsőre így nem is esett rosszul, de majd látjuk pár hét múlva… A narancsot két ivásra, helyben megittam. Elgondolkodtató volt, hogy sehol nem láttam helyet, vagy alkalmat, ahol ivóvizet tudnék venni. Érkezésemkor bementem a repülőtéri wc-be, (máshol nem volt csap) ahol épp takarítottak. Megkérdeztem, a takarító hölgyet, hogy iható-e a víz. A válasz egy mosolygós igen volt, szerintem azon nevetett előre, hogy a csapból csak forró víz folyt. Ízre semmi különös, estére meghűlt.
A boltban láttam a péksüteményes résznél csapot, visszamentem a kétliteres üveggel, és kihangsúlyozottan sima ivóvizet kértem, amit adott is a készséges eladólány, de szabadkozva hogy csak forró vizük van. Érdekes helyzet volt. Az ásványvizek 400 Ft-nál kezdődtek, másfél literesek.
Jól esett a pihenés, üldögéltem még egyet indulás előtt egy bolt előtti padon. Hat kilométerre a várostól egy újabb látványosság, a Kék Lagúna csalogatott. Az 1976-ban átadott Svartsengi geotermikus erőmű hulladékvizét vezették először a környező zegzugos természetes medencékbe. A környékbeli emberek már ekkor használták élvezeti fürdőként, majd 1981-ben hivatalosan is bizonyították a magas szilícium-dioxid és kén tartalmú víz gyógyhatását, legfőképp pikkelysömörre. A Blue Lagoon nevű gazdasági társulás 1992-ben jött létre, és építette ki a luxus-fürdőt mostani formájában.
A feltörő forró víz először az erőmű turbináit forgatja meg, és termel áramot. Eztán egy hőcserélőn keresztül a várost látja el fűtési és kommunális meleg vízzel, (ezt kaptam én a boltban), majd hőcserélőből kilépve a még mindig 37-39 fokos víz a medencékbe ömlik, kétnaponta a teljes mennyiség kicserélődik, és a kellemes érzésen kívül gyógyulást is hoz sokaknak.
Csábító volt az első látásra is igényes fürdő, csak a belépő ára hökkentett meg. Ez nem a korábban említett városi, olcsó közfürdők kategóriájába tartozott. Mindenféleképp jól esett volna egy forró fürdő, ezért magamban számolgatva azt mondtam, hogy akár 2000 koronát, (4000 Ft.) is rászánok a belépőre. Csakhogy a legolcsóbb, mezítlábas belépő is 40 €u, azaz durván 12 ezer Ft volt. Na, annyit azért nem! Az extrákkal, (masszázs, fürdősó, stb) 200 €u-ig is felment az ár. Nem részletezem hogyan, de 10 perc múlva fürdőnadrágban, nyakamban a törülközővel sétáltam át a báron, és csobbantam a medencébe. Állítólag azért kék-laguna, mert esti világításnál türkiz színe van. Én most tejszerűen fehérnek láttam. Kellemes volt, jó forró, egy bő félórát ellubickoltam benne.
Netem még mindig nem volt, viszont bent találtam wifit, egy-két megnyugtató üzenetet elküldtem. Feltölteni sajnos nem volt elég erős az a kapcsolat, nekem meg nem volt annyi áramom. Konnektort nem találtam, kérdezni meg ugye…. szóval hívatlan vendégként nem akartam. Mindennek van határa…
Megnézetem a bankszámlámat, levonták a SIM kártya árát. Kevés pénz maradt még rajta, feltöltöttem az otthoni Blue-mobilos kártyámat, hogy legalább hívni tudjanak. Kijött az egyenlegértesítő, még volt rajta előtte is bő ezer Ft. Csináltam próbahívást, feltöltve sem ment, ugyanaz az Izlandi szöveg. A repülőtérről, már ezzel a roaminggal csináltam sikeres hívást. Nem értettem a dolgot! Hogy mi változhatott azóta, és miért nem fogadták el ott és akkor? Rejtély volt.
Ezekkel elszöszmötöltem egy csomó időt, fél ötkor indultam tovább, vissza Keflavikba, netet és a telefont intézni. Az induláskor volt még egy lehangoló „élményem”. Az északi emberek, így az izlandiak is alapvetően csendesek, inkább lehet őket magukba fordulónak jellemezni. Aztán egy, a gyönyörű természet ölén fekvő létesítményben azért van, illetve kellene lenni egy viselkedési normának. Hát ezeket a normákat lépte át keményen egy angolul beszélő (ordítozó) erősen részeg, huszon-éveik elején járó 15-20 fős társaság. 8-10 luxus, limousin-taxival jöttek, rendelkeztek azzal az általuk a pénzüknek betudott gátlástalansággal, nagyképű kivagyisággal, amivel tudatják a világgal, hogy ők mindenki, és minden szabály fölött állnak, és őket nem érdekli semmi és senki. Holott egyszerűen csak bunkók voltak. Volt ott egymás közti verekedéstől, az üvegek törésén át, a csupaszra vetkőzésig minden. Minden, ami egy emberszerű lényben visszataszító lehet.
Iszonyatos szembeszéllel, és hirtelen rám törő fáradtsággal indultam tovább. Éreztem, hogy ebből aznap már nem lesz Kefkavik, meg lehet, hogy értelmetlen is lett volna, nem biztos, hogy a bolt este hétkor még nyitva van. Táborhelyet kerestem, de mindenütt vad szikla. Egyszer csak az útról megpillantottam egy újabb sztereotípia-gyilkos jelenséget, egy gyönyörű fenyőerdőt. Nem akartam hinni a szememnek, azt hittem a fáradtságtól, meg a gázoktól hallucinálok. (Indulásom óta érzem, a talajból feltörő vulkanikus gőzök jellegzetes záptojás-szagú, kénes páráját.) De nem, egy igazi kis erdő volt. Bekanyarodtam, és az erdő szélén egy két asztalos, játszóteres, tűzrakóhelyes kis pihenő, nem messze egy kis tó, szóval elcsodálkoztam, hogy itt ilyen is van. Rögtön birtokba vettem, megvacsoráztam asztalnál, és meg tudtam írni a naplót is, kényelmesen, nem könyökölve a sátorban. Bár ott meg biztos melegebb lett volna, mert bár már kabátban, és teljes öltözetben voltam, mégis vacogtam, jeges, fagyos szél fújt, még a fák között is.
Két dolog zavarta meg a nyugalmamat. Egy társaság, két pár jött piknikezni, valamit (illatosat) sütöttek, de mivel meglehetősen alulöltözötten jöttek, igaz, nem figyeltem őket, de szerintem elvitték a vacsorát, mert villámgyorsan már el is tűntek. A másik, hogy a közvetlen közelben élt valaki a hobbijának, ami nem is volna baj, ha az nem modellrepülő röptetés lett volna. Mert így ezek a kis gépek egy F117-est megszégyenítő zajjal köröztek a fejem fölött 10 méterre. De ne legyünk maximalisták! Reméltem, nem használja azért ki az egész éjszakai világosságot, meg hát bíztam benne, hogy abban a nagy szélben talán egyszer csak keményebben ér földet az az áldott kis gép. Mert akkor már negyed 9 volt, otthon negyed 11, tehát illett nyugovóra térni.

3. nap, június. 22. szombat.

Reggel már borús időre ébredtem csöndes erdei pihenőmben, lógott az eső lába, és később, indulás után néha le-leért pár csepp, szitáló eső formájában. Ez volt az első Izlandi esőm, ha minden nap megúszom ennyivel, hálás leszek. A szokásos tennivalók, reggeli, csomagolás, ezek az indulásig legkevesebb másfél órát vesznek igénybe. Így is korán, helyi idő szerint 8 óra előtt elindultam vissza, Keflavikba. Indulás előtt persze még ellenőriztem, hátha bekapcsolták azt a fránya internetet, de nem. Elég erős szélben 9 órára tettem meg a 10 km.-t, és megálltam az üzlet előtt. Sajnos, beigazolódott rossz előérzetem, szombaton itt se sok minden van már nyitva. Tébláboltam, gondolkodtam mit csináljak.
A szomszéd kis üzlet 10-kor nyitott, úgy döntöttem megvárom, és megkérdezem az eladót, el tudja-e érni az én emberemet. Ez az üzlet amúgy, igaz később vettem észre, sokatmondó módon egy lengyel üzlet volt. Éreztem én, hogy sok itt a Polák! Csak lengyel árut kínáltak, de azt horribilis áron. A nagyobb üzletekben, nagy általánosságban az árcédulákon ugyanazokat az összegeket lehet látni, mint otthon, csak ugye koronában, ami kb. kétszer erősebb, mint a forint. Na abban a kisboltban ezeknek a kinti szupermarket áraknak a duplájáért kínáltak mindent. Csak példa: egy Vifon instant leves nálunk általában 90 Ft, (néha leárazva 45-50), itt 320. Volt Tchibó Family is, a kedvenc kávém, negyed kiló 1600 Ft-nyi korona, én otthon 400-ért veszem.
De nem is ezért mentem be, hanem a kiszolgálót kérdeztem, hogy el tudja-e érni a Vodafonos kollegáját. Azt válaszolta, hogy jönni fog be, pontosan nem tudja mikor, de biztos jön. Ez örömhír volt, elkarikáztam az addigra napsütéses szép időben a környékre várost nézni, úgy, hogy kb. húsz percenként visszakanyarodtam az üzlethez. Úgy a harmadik ilyen után, a srác magától felhívta a Vodást, aki sajnálattal közölte, hogy csak hétfőn reggel nyit. Remek! Onnantól nyugodtan nézhettem a városkát, nem kellett kapkodni, volt rá két napom! Nem sok az a két nap, a tervben kb. 80-100 km hátrány, de az elvesztegetett időért, amikor amúgy is szűkre van szabva, és sarkosan ki van számolva, nagyon nyűgös voltam!
Hogy ne legyen teljesen haszontalan a nap, összeszedtem az üresre lemerült, feltöltendő akkumulátorokat, a Tabot, és megkértem az amúgy ugyancsak lengyel eladót, hogy az esti zárásig rakjuk már a technikát töltőre. Készségesen teljesítette, a csatlakozók ráadásul olyanok voltak, mint otthon, bár óvatosságból hoztam magammal összeurópai adaptert. Estére fel lettek töltve, kényelmesen tudtam naplót írni.
Ha már szóba került a készségesség. Akkorra már megfigyeltem az embereken, hogy nem túl közvetlenek, barátságosnak igazán nem mondhatók. Ha kérsz valamit, és azt kellő nyomatékkal teszed, teljesítik. De valahogy úgy éreztem, hogy elég ímmel-ámmal, és hogy önként biztos nem tennék. Bíztam benne, hogy később, vidéken majd másképp lesz. Persze épp az előző napi, a repülőtéri kulcsos eset volt ennek a cáfolata. Lehet, hogy ez ott is csak az emberek, az egyén különbözőségéből adódik.
A másik technikai problémámat is hétfőre kellett hagynom. Ugye az otthoni BlueMobilos SIM-kártyám, amit indulás előtt regisztráltam roamingra, és feltöltöttem, a repülőtéren egy hívást bírt ki gond nélkül, egy másik hazai számot még kicsöngetett többször, majd egyszer csak egy izlandi hang szólalt meg rögtön a tárcsázás után. Az itteni hálózati roamingszolgáltató bizonyos Simmin. Belefutottam az irodájukba, természetesen szombaton ez is zárva volt. Később, délután még bementem térképekért egy Tourist Info irodába, itt kérdezte az ügyeletes férfi, hogy tud-e még valamit segíteni. No, rápróbálkoztam, és megmutattam neki a telefonom működését, hogy Ő érti-e, vajon miért nem működik. Érdekelte a téma, Ő sem értette, és csináltunk egy csomó próbahívást, oda-vissza, Ő ráhívott a számomra, meghívtuk az Ő helyi számát, semmi. Akkor felhívta az egyik ismerősét, kitárgyalták a problémát, semmi. A neten kikereste a Simmin Helpdeskjének a számát, felhívta őket, (kb. 15 perc volt a hívástartás ott is), elmondta a problémát, amire azt az értelmes technikai tanácsot kaptuk, hogy vegyük ki a SIM-kártyát, tegyük vissza, és próbáljuk újra. Na, itt hidaltam le, és mondtam, hogy hagyjuk, kb. 200-szor vettem már ki, és raktam vissza. Kíváncsi leszek a hétfői szakemberekre. Valahogy az mobiltávközlés nem nagyon megy itt nekik. (Ennél talán, önkritikusan bevallva, csak az a nagyobb baj, hogy én, mi, a mai ember ennyire függővé vált ettől. Belegondolok az első 44, de még a szűk 20 évvel ezelőtti útjaimba. Net, mobiltelefon, roaming? Azt sem tudtam mi az, és jókat csavarogtam.)
Szóval várost néztem. Pontosabban városkát. Bő száz évvel ezelőtt, (láttam a képeket), itt még egy párházas kis halászfalu volt. Ahhoz képest szépen kinőtte magát, de hangulatában megmaradt kisvárosinak. Az utcák egész nap szinte üresek, autó, járókelő alig. Maga a település elegáns, ízléses, főleg a belső, viszonylag újonnan épült részek. Szép nagy parkok, terek, szép tengerparti sétány, csak épp ember alig van. Most is szemet szúrt egy hiányzó valami, de most elég gyorsan rájöttem, itt sincsenek egyáltalán légvezetékek. Sehol, semmilyen. Minden a föld alatt fut. Először Yersey szigetén találkoztam ilyennel, és emlékszem, ott nagyon sokáig nem értettem, hogy mi az a zavaró hiány, ha egy város összképét nézem. Nagyon át tudja ám alakítani a látványt! Természetesen megszépíteni. 90%-ban szóló, kiskertes magánházak vannak. Sok új, modern, és elegánsan szép, na meg vannak egyszerűek, már kiszolgáltak is. Több lakásos társasház pár darab, emeletes még kevesebb, panel és toronyház természetesen nincs. Ez egy földszintes város.
Izlandon nagy hagyománya, mondavilága van a trolloknak, a manóknak. Állítólag az emberek 60-70%-a még ma is hisz ezekben a lényekben. Természetesen itt is találkoztam az egyik híresebb képviselőjükkel, Skessuval. A kikötő mellett egy barlangban „lakik” a jó 5 méter magas, a meséje szerint jó szándékú óriás. A hosszú történet fellelhető az interneten. A benne hívők a barlangban, a láthatóan álomba szenderült, emelkedő hassal, hangosan szuszogó troll melletti kívánságfára köthetik fel óhajaikat, amiket reményeik szerint Skessu, ha felébred, teljesít is.
Pár méterre a barlangtól áll a parton a KE 97-es lajstromjelű Baldur, az első Izlandi tervezésű és építésű halászhajó, amit számomra meglepően későre, csak 1961-re datálnak a források. 42 év szolgálat után nyerte el végső pihenőhelyét itt a parton.
A közelben van ugyancsak a város egyetlen, vegyes rendeltetésű múzeuma. A nagyobb teremben a hajózással, halászattal, bálnavadászattal összefüggő relikviák vannak, a kisebb részben pedig a 16. században alapított város helytörténetével foglalkozó kiállítás van. Érdekes a berendezett múlt századi lakásban szembesülni a meglehetősen puritán életmódot sejtető körülményekkel. A múzeum melletti zöldterületen pedig katonai relikviák utalnak arra, hogy bizony a II. világháború erre az akkor még jelentéktelennek tűnő, távoli, kicsi és zord szigetre is elért. Víziakna, hajóágyú, sőt, még egy rakéta is hever ártalmatlanítva, és kevés érdeklődéssel övezve a füvön.
Az időjárásra nem lehetett panasz, már délelőtt kitisztult az ég. Amikor és ahova süt a nap, ott szinte éget is, ahol nem, ott hirtelen nagyon hűvössé válik. A szél az jeges, napközben legalább tízszer öltöztem, kabát le, kabát fel. Végül eltelt ez a nap is, összeszedtem az akkumulátoraimat, a sátorveréssel sem mentem messze, bent a város közepén, a Vodás üzlet mögött egy kis játszótér mellett állítottam fel, estig nem szólt senki, bár szerintem még senki nem vette észre. Holnap még egy lyukas nap. Jó éjszakát!

4. nap, 2013. június 23, vasárnap.

Ez a pihenőnap meglehetősen eseménytelennek ígérkezett, úgy éreztem, az előző napon már mindent láttam, amit látni érdemes. Később, és ez az út folyamán még oly sokszor beigazolódott, hogy egy ilyen utazáson unalmas perc nem létezik. Reggel, (reggel? itteni idő szerint negyed 11, otthoni szerint negyed egy volt) szóval mikor először lestem ki a sátramból, szomorúan szürke, borús volt az ég. Kényelmesen megreggeliztem, összekaptam magamat, (a sátor most maradt, két éjszakára béreltem a helyet) és elindultam. Csak úgy.
Írtam már, hogy a városka nem egy zsúfolt hely, hát vasárnap délelőtt pedig olyan volt, mintha evakuálták volna a várost. Az utcákon egy lélek sem, az autók a házak előtt álltak, és néma csend. Jó pár utcát bejártam, mire embert láttam, a templom előtt gyülekeztek páran. A vasárnapi Isten tisztelet. Első gondolatom az volt, hogy bemegyek, és végighallgatom, (még ha nem is értem, csak a hangulat kedvéért) de az ajtóban a Tisztelendő mindenkit fogadott, és kedvesen elbeszélgettek, szóval… maradjunk annyiban, hogy nem úgy voltam öltözve, mint a többiek.
Közben a felhők foszladoztak, amikor kibújt a nap, égetett, amikor elbújt, látszott a lehelet. Kabát le, kabát fel. Épp az egyik ilyen fel akció volt, mikor gyerekkuncogást hallottam, felnéztem, hát egy kisfiú meg egy kislány ült kint egy padon, rövidnadrág, póló, kis szoknya, egy szál blúz. Jól szórakoztak, hogy a bácsi a két hosszú ujjú pólóra, meg a tréningruhára még kabátot is vesz. Kiültem a vízpartra is. A szépen kialakított, bő kilométer hosszú sétányon a járda betonjába épített hatalmas, zord fekete sziklák öblében padokon lehetett megpihenni. Napos, teljesen szélcsendes időben, (amilyen persze itt szerintem több száz éve már nem volt) még napozásra is alkalmas lehet a hely. Én viszont fáztam. Elkezdtem a naplómat is írni, hagy haladjon az is, de a kellemetlen jeges szél tíz perc múlva elűzött. A szomszédban, húsz méterrel odébb egy hatalmas, emiatt szélfútta tisztáson srácok bontották a valószínűleg a Nemzeti ünnepről itt maradt sátrat, félmeztelenül. Hiába, ők ezt szokták meg.
Ugyancsak ennek a napnak a „megvilágosodása” volt, hogy milyen kevés a házi kedvenc errefelé. Persze lehet, hogy ez csak a látszat, mindenesetre akkor tűnt fel a dolog, amikor a negyedik napon találkoztam, kint a sétányon az első sétáltatott kutyával. Bezzeg a vízi szárnyasok! A ludak, récék, sirályok soha nem látott fajtái ezrével nyüzsögtek, természetesen az emberek által nem háborgatva, így azoktól nem félve a sziklákon. Fészkeltek, költöttek, vadásztak, halásztak, gyűléseket tartottak, mindezekre tanították a kicsinyeiket, tehát megkaptam az első ízelítőt a később annyiszor megcsodált Izlandi madárvilág életéből.
Szóval nézelődtem, és eljutottam a Nettó áruházig. Dél volt, akkor nyitott, persze bementem. Az előtte levő körforgalom közepén egy London-i telefonfülke állt magányosan a sziklák között. A szupermarketben csak nézelődtem, az árak itt is kb. ugyanazok voltak, mint az előző nagyobb üzletekben. Egy-két hasznos dolgot azért felfedeztem és megjegyeztem magamnak, holnap indulás előtt még kicsit bespájzolok az útra. Amit itt vettem csak észre, illetve most tűnt fel, hogy egyik boltban, áruházban sem lehet szeszesitalt kapni. Sehol, semmilyet. Lehet, hogy csak az erre specializálódott boltokban? Mindenestre én egyet sem láttam. Lehet, hogy az alkoholizmus elleni küzdelem jegyében csak a vulkánokon és a jégmezőkön lehet kapni piát?
A Nettó annyiból is kellemes hely volt, hogy egy rendkívül tiszta, forró vizes, fülkés mosdója volt, így a tisztálkodást is megoldottam, holnap még kis mosás, borotválkozás is lesz indulás előtt. Másik úton jöttem vissza, és láttam a helyi rendőrséget, sőt, egy rendőr-motorost is. Ez talán azért kuriózum, mert az egész országban a rendőrök száma nem éri el a százat! A leírások szerint, a bűnözés itt szinte ismeretlen, ennek jegyében van a sátram most tőlem jó kilométerre magára hagyva, nyitva, a pénzem és az irataim kivételével benne minden értékemmel. Optimista ember vagyok. Természetesen a biciklit sem zárom sosem, nem is hoztam a lezáróját. Csak nehogy nagyon megszokjam, mert otthon ez nem jönne be!
(Persze az ott, és akkor leírtakon utólag azért érdemes elgondolkodni. Ami feltűnt az első napokon, a jelentős számú bevándorló, akiket nevezhetünk a mind aktuálisabb jelzővel gazdasági menekülteknek. 2005-ben tették Izlandon lehetővé a szabad munkaerő áramlást, és egy fellelt 2008-as adat szerint 3 év alatt 21 ezer külföldi telepedett itt le, ami az ország lakosságának már 7%-a! Ma, 2014-ben sokkal magasabb ez a szám. A délkelet-ázsiai és latin-amerikai letelepedők mellett az összlétszám 50%-a lengyel. Másodikak 7%-al a litvánok. Magyarról 22 főről van adat. Az sem kíván kommentárt, hogy már 2008-ban megalakították a helyiek a „Szövetség a lengyelek ellen” szervezetet, igaz ezt nem sokkal ezután a rendőrség betiltotta. Márpedig ha egy ezer éve jól, és a saját erkölcsi normája szerint, teljes biztonságban élő társadalom elkezd felhígulni… 2003. decemberi hír volt, hogy az ország történelmében először (!) került sor fegyveres rendőri akcióra. Reykjavikban egy férfi lövöldözött az ablakából, akit végül is a rendőrség ártalmatlanított halálos lövéssel. Szóval én úgy érzem, van mit félteni ezen a csodálatos, békés kis szigeten.)
Találtam egy nyitott éttermet-bárat, bementem, és a bárpincértől nem Martínit kértem, hanem egy akkumulátortöltést. Kellemesen elbeszélgettünk, megérdeklődtem, hogy tudja-e, hogy hol van a városban free-wifi. A válasz kézenfekvő volt, hát itt! Gyorsan visszamentem a sátorhoz, hoztam a Tabot, és egy-egy gyors, megnyugtató beszélgetés, pár levél, üzenet, e-mail szeretteimnek, egy-két barátnak. Töltőre raktam a technikát, és megbeszéltem a készséges pincérrel, hogy nyolc óra körül visszajövök értük.
Közben összeálltak a felhők, szitálni kezdett az eső. Szoktattam magam, nem álltam be előle, inkább kitekertem a kikötőbe. Ez egy kisebb, kimondottan a helyi halászhajók kirakodását biztosító kikötő volt, illetve, ahogy a hirdetményen láttam, innen indulnak reggelente a bálna-leső kishajók a közeli cetes vizekre. Persze most egy lélek sem volt sem a kikötőben sem az utcákon.
Visszamentem a bárba, az akkumulátorok teljesen fel voltak töltve, és mivel a bár is teljesen üres volt még, megkérdeztem a pincért, hogy leülhetek-e egy asztalhoz, fel szerettem volna tölteni a képeimet és az addig megírt naplókat a weblapomra. Természetes előzékenységgel bólintott a kérésemre, amit szerintem pár órával később már meg is bánt.
A feltöltés a gyenge wifi miatt meglehetősen lassan ment. Később már nem én voltam az egyetlen vendég, és szerintem ezért nem kért fel a pincér udvariasan a távozásra, bár a másik két önfeledten iszogató, és angolul zajongó vendégnek párszor csak úgy véletlenül leoltogatta a lámpát. Mindenesetre ¼ 12 volt, ottani idő szerint, mikor meg- és elköszöntem. (Csak az itteni időben fogok írni, otthon ennél két órával mindig több van.) Megint nagyon fáradt voltam, gyorsan lepihentem, de ¾ 7-kor kipattant a szemem.

5. nap, június 24.-e hétfő

Természetesen esett. 10 óráig még olvasgattam az „ágyban”, aztán átsétáltam a pár méterre levő Vodafonoshoz. Ő még később érkezett, és első pillanatban látszott, hogy nem örül nekem. Szerintem csak azért nem adott gázt, és hajtott tovább, mert találkozott a tekintetünk. Elmagyaráztam neki, hogy mi a baja, (könnyű volt, nem működik) meglehetősen tanácstalanul nézegette. A könnyebbség kedvéért a TAB-on átállítottam a nyelvet angolra, állítgatta, semmi. Átrakta a SIM-kártyát a saját telefonjába, semmi. Mivel Ő láthatóan csak egy viszonteladó volt, aki a sétáló porszívótól, a parfümig sok egyebet árusított, sok mindent nem vártam tőle. Bement az irodába, turkált a fiókban, és kihozott egy másik SIM-et. Beleraktuk a TAB-ba, működött. Csakhogy ez egy sima telefonkártya volt.
A magyarázatával meg végképp nem tudtam mit kezdeni, én nem vagyok szakember, (igaz, nagyon nyilvánvaló volt, hogy ő sem). Szerinte a gépem nem bírja a 3G-t, (otthon természetesen azzal megy), ezért most ad egy 2G-s telefonkártyát, ezzel tudok telefonálni, és netezni is. Ez csak 1500 Kr az induló készlet, ebben van 1000 Kr lebeszélhetőség. Mivel amarra már utaltam kártyáról a 3990 Kr-t, így ad még egy 2000 Kr-s feltöltő kártyát, (amit rögtön rá is töltöttünk) és kp.-ben visszaadott 490 Kr.-t. Számszakilag rendben voltunk, csak az első meghatározottan 15 GB-os volt, (ami adatforgalomban azért szép), ez meg ismeretlen adatforgalmi díjszabású telefontarifával megy, amiről ő sem tudott felvilágosítást adni, csak tippet, hogy nézzek utána a Vodafon honlapján. Ismerve az otthoni árakat, nem nyugtatott meg. Na, mindegy, működött, nekem is mehetnékem volt már, úgy voltam vele, hogy a többit majd látjuk. Igaz, olyan lassú, hogy…
Az otthoni Blue-mobilos telefonom ügye következett. Bementem a Simmin irodába, (arra a szolgáltatóra kapcsolódott rá a roamingom) és elmondtam a bajom, hogy valamiért csak egy izlandi szöveget mond kapcsolás helyett. Ő meghallgatta, (legalább értette), aztán hümmögött, és pár másodpercig szemezett a Nokiával. Ezután felhívta önmagát, de az sem ment ki. Eztán a cégének nagyszerű marketinget csapva, megkérdezte, hogy a Vodafonnal próbáltam-e? Nemleges válaszomra belement a készülék menüpontjainak olyan mélységébe, ahol én még nem is jártam, a Vodát átállította elsődleges szolgáltatónak, és azóta működik. Hiába, a tudás hatalom. (Az, meg ha véletlenül elbocsájtották utána a konkurencia reklámozásáért, nem az én dolgom.)
Kettőből kettő! Aztán jött a harmadik. Megint elmentem a Tourist Info irodája előtt, és egy Isteni szikra villant az elmémbe. Visszaszaladtam a sátorhoz, és az addig felesleges súlyként magammal cipelt biciklis-szatyromat beletettem egy Coop-os (ottani) szatyorba, és visszamentem az irodába. Legmegnyerőbb mosolyomat beélesítve elmondtam a hölgynek a nacionálém mellett az útitervemet, és azt, hogy milyen sokat segítene nekem, ha egy pár (konkrétan 46) napig vigyázna a szatyromra. Elsőre belegyezett, és megbeszéltük, hogy augusztus 6.-án a délelőtti órákban jelentkezem érte. Nagy könnyebbség ez, mert felszabadult a sportszatyor, ami azóta tartalékkajával és vízzel van kitömve.
Miután így sínre kerültek a dolgok, gyorsan sátort bontottam, csomagoltam, és 12-kor nekivágtam Reykjaviknak. Útba ejtettem még a Nettót, egy gyors tisztálkodás, víz és kajapótlás, és útra fel! Most a tenger melletti úton, az elővárosokon végig tekerve hagytam el Keflavikot, így nem kellett felkapaszkodni a főútra, ami egy dombon átvezetve, felülről kerüli meg a várost, és a határában ismét visszazuhan tengerszintre. Kezdtem megtanulni, hogy hol, és hogy lehet spórolni az erővel. Kétszer két sávos autóút, a képen látható sűrűségű forgalommal, hibátlan útminőséggel, széles kerékpársávval. A tenger felöl fújó szelíd oldalszél is elkényeztetett, így egy menetben, megállás nélkül lezavartam a 44 km-t.
Útközben megint ízelítőt kaptam a vidéki Izlandból. Most egy másik arcát mutatta, azt, amikor a torz hullámokba dermedt láván már kisarjadt a vastag aljnövényzet, és az ember is tanyát vert ezen a számunkra még mindig Hold-bélinek tűnő vidéken. Takaros házak jelentek meg, amik itt azért különlegesek, mert ezeket nem lehet tanyáknak, gazdaságoknak tekinteni, hisz a házhelyen kívül egyetlen négyzetméternyi termésre, vagy akár apró virágoskertre fogható terület nem volt a házak körül. Biztos meg lehet szokni, első látásra nyomasztónak, és cseppet sem itt élésre csábítónak találtam a környéket.
Aztán elértem a Főváros elővárosait, és innentől keménnyé vált a helyzet. Kétszer 3 sávos út, rohanó autócsorda, emelkedők, szóval a kedvenceim. Magán a városon bő két és fél óra alatt vergődtem át, de az szó szerint vergődés volt. Részint elszoktam már a városoktól, főleg fővárosoktól, részint a kb. 250 ezres lélekszámot olvasva azért egy szolidabb forgalomra számítottam. Elkezdtem számolni a kocsikat, szerintem minden itteni lakosnak van bőven egy kocsija. (Ha így nem is igaz a dolog, de a később megkeresett statisztika mégis megdöbbentett! 1000 lakosra 700 autó jut, és ebben bizony a csecsemők, vagy egyéb okok miatt vezetésre alkalmatlan polgárok is benne vannak. És így még igazabb az egy felnőtt, több mint egy autó átlag!)
Fel-felvillant útközben a bicikliút is, de részint olyan emelkedőkkel, hogy néha hegymászószerelés kellett volna a megmászásához, és gyakran veszett az út az ismeretlenség homályába, én pedig nem valamelyik lakótelepre akartam eljutni, hanem csak az egyetlen, az 1-es országos főútra. Egyszer akartam jófiú lenni, kimentem a keskeny aszfaltra, ami rögtön el is kezdett távolodni az én délutáni csúcsforgalomtól életveszélyesnek tűnő utamtól.
Mikor már gyanús volt az útirány megállítottam egy bringást, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte hogy érek én így el az 1-es útra? Jót nevetett, és mondta, hogy menjek vissza, és maradjak csak szépen a 6 sávos sztrádán. Maradtam, és végül el is értem a keresett leágazást. Pár kilométert még tekertem a csillapodó forgalomban, de mikor végre lekanyarodtam a 35-ös útra, már csak megfelelő sátorhelyet kerestem. Este nyolc óra volt, egy fizikailag is megterhelő napon voltam túl, meglehetősen stresszes napvégével. Nem messze az úttól, egy gyönyörű kék virágerdő, alaszkai csillagfürt-mező közepén vertem tábort. A felhők a földet söpörték, nagyon erős és barátságtalanul hideg szél fújt.
Annyi energiám maradt csak, hogy megvacsorázzak és megírjam a naplót. Az otthoni kapcsolattartás, a feltöltések elmaradtak, ez a nap nagyon sokat kivett belőlem.

6. nap, június 25. kedd

Reggel 9 körül ébredtem, Úgy látszik tényleg elfáradtam tegnap. Reggeli, vitaminok, pakolás, és indulás. A reggelivel, meg úgy általában az étkezéssel kapcsolatban egy kis kitérő. Egy ismerősöm kérdezte, illetve hiányolta, hogy miért nem írom le, mit reggelizek, ebédelek, szóval mit eszem útközben. Hát, maradjunk annyiban, hogy inkább nem részletezem! Nézzük az önellátásomat csak úgy általánosságban. Már írtam, hogy ez egy rendkívül szoros költségvetésű út, ez vonatkozik az út közben rendelkezésemre álló költőpénzre is. Az előzőekben már írtam az itteni árakról. Szóval legyen elég annyi, hogy csak hideget, csak a lehető legolcsóbbat, és csak a lehető legkevesebbet. Elvégre nem kulináris kalandozásra indultam! A mínusz 10-12 kiló bele van kalkulálva az útba.
Az előző, a hosszú Skandináv utamra egy utánfutóval indultam, abban jó 50 kilónyi poggyásszal, felszereléssel. És abba beletartozott egy alapszíntű konyha is, gázpalackkal, edényekkel, evőeszközzel, kávéfőzővel, fűszerkészlettel, és 160 csomag, sokféle instant étellel. Ez lehetővé tette, hogy ahol víz volt, márpedig északon az mindig van, ott naponta legalább egyszer meleg ételt is ehessek. Ez, itt, az előzőekben említett korlátok miatt kizárt volt. Meleg étel összesen egyszer volt a számban, mikor egy kedves helyi házaspár meghívott vacsorára.
Általában naponta kétszer ettem, ébredés után, és lefekvés előtt. Ennek persze az is oka volt, hogy a szabadban a legprimitívebb étkezést is nagyon nehéz lett volna lebonyolítani az esők, a hatalmas szél miatt, na meg ez egy ki és egy bepakolással is járt, ami legalább egy órás időkiesést jelentett volna. Ahol az útvonal, a térkép tanulmányozása alapján lehetőség látszott arra, ott napi bevásárlást csináltam, hogy minél kevesebb legyen a poggyász. A néptelen nyugati, északi részeken ügyelnem kellett arra, hogy legalább 4-5 napi kenyerem legyen, és mellé valami egyszerű „feltét”.
A tekeréshez persze azért kalória is kellett. Erre szolgált a korábban már említett protein-koncentrátum, és itt is elővettem a már jól bevált csokikrémet, amiből pár falatot bármikor, bármilyen körülmények közt be lehetett kapni, ha túl alacsonynak éreztem a cukorszintet, fogyott az erő. Aki ismer, tudja, hogy nagy kávéfogyasztó vagyok. Napi hat erős presszókávé az alap. Ha az nincs, „elvonási tünetek”, fejfájás, stb. Azt előre tudtam, hogy kávézás itt nem lesz, tehát hoztam magammal egy nagy adag patikában vásárolt koffeintablettát, és azt napi csökkenő adagokban szedtem az első kávémentes naptól. A tízedik napra nullára csökkent az adag, és különösebb gond nélkül elmúlt a kávéigény.
Indulás után a sziget belseje felé, konkrétan a Thingvellír Nemzeti park irányába haladva, bizony megjelentek a hegyek, elkezdődött az út kapaszkodni, kezdődtek a tolós szakaszok. Néha több kilométert. A biciklin van kb. 30 kg súly, tehát az egész az 50 kg körül van. Még sokat ki kell bírnia, nem akarom a láncot rögtön az elején szétszakítani, főleg mert nincs tartalékom, és erre már elég ritkán van alkatrész-bolt. A gyalogláskor, a toláskor kb. 3km/ó sebességgel lehet számolni, mert azért az 50 kg felfelé tolásakor is bizony elég hamar elfogy a levegő.
Közben persze jókat lehet nézelődni. Csodálatos gazdaságokat láttam. Hatalmas területű legelők vannak bekerítve, benne takaros házakkal, gazdasági épületekkel, rengeteg modern géppel, és ami nekem a csúcsot jelentette, a tanyák udvarán általános tartozék a saját hőforrás. Milyen egyszerű, és olcsó lehet ott a fűtés. Vélhetőleg céltudatosan az épületeket a feltörő hőforrások köré építették. Mert azért rengeteg dolgot megold, fűtés, melegház, stb. Ami még tetszett: itt kint, a hegyek közt, a gyakorlatilag semmiben, az országos elektromos törzsvezetékek futnak hatalmas oszlopokon, azon kívül semmi. Az itt-ott álló trafóházak tartóoszlopához a föld alatt jön a magasfeszültség, majd transzformálva újra visszabújik a földbe, és ott megy a tanyákhoz, gazdaságokhoz.
Valószínű a hegyek közé szorult széles völgyekben kedvező a klíma is, mert elég élénk a vegetáció is. Persze ez kimerül a dús fűben, és a paplanvastagságú és puhaságú aljnövényzetben. Dús flóra, de csak max. 20 centi magasságig. Viszont ez rengeteg lovat, birkát tart el. Az országban kb. 420 gazdaság foglalkozik juhtenyésztéssel, és kb. 600 ezres a juh állomány, ami azt jelent, hogy minden lakosra 2 birka jut. A jellegzetes Izlandi félvad lovakból kb. 80 ezer futkározik hatalmas szabadságban a végtelen legelőkön. Az egész úton ott legelésztek kisebb csapatokban, ameddig a szem ellátott. Minden kis csapat az anyából, és egy-két, de sokszor három kis birkából áll, amik már most láthatóan vastag, dús, és csodálatosképp patyolat-fehér gyapjút növesztettek.
Az eső közben el-eleredt, muszáj volt beöltözni az esőszerelésbe, aminek meg van az a hátránya, hogy rendkívül jól bent tartja az izzadságot. Úsztam a vízben kívül, belül. Elég gyakran meg kellett állnom pihenni, nem akartam az első napokban végére érni az erőtartalékaimnak. Az egyik pihenőnél, egy tó melletti furcsa színű területen ismerős képződmények fogadtak. Norvégiában,a Sarkkörnél volt egy ugyanilyen nagy mező, amit a visszatérni vágyó turisták kövekből, kavicsokból emelt emlék-gúlákkal terítettek be. Olyan ez, mint a szökőkutakba dobált pénzérme, ígéret, egyben remélt biztosíték arra, hogy egyszer még úgyis visszajövök! Itt is, én is megépítettem a sajátomat. Hátha bejön!
Így értem el a Thingvellír Nemzeti Park területét. A park egyike az ország négy nemzeti parkjának, és az egyetlen olyan helyszín az országban, ami a Világörökség része, 2002 óta. Az egyedülálló tektonikai környezet inkább csak a szakembereknek teszi érdekessé ezt a helyet, viszont a látvány, ami itt fogad, az a leghétköznapibb turistának is örök élményként marad meg. Az izlandi embereknek, a nemzetnek pedig különleges jelentőséggel bír a hely.
Maga a szóösszetétel jelentése, a Thing, ami parlamentet, és a vellir, ami síkságot jelent, mindent elárul. Itt alapították ugyanis a világ első Parlamentjét, ami számomra elképesztő volt, ugyanis 930-ban! Csak gondoljunk bele, történeti tanulmányaink alapján, hogy mi zajlott akkoriban a világban… És itt Parlamentet alapítottak a barbárnak tartott vikingek, és kelták, az őslakosok. És legalább annyira fantasztikus azt tudni, hogy 1798-ig, tehát 868 évig nem változtattak ezen a helyszínen, nem emeltek díszes épületet. És a hűséget a hagyományokhoz az is sokatmondóan fejezi ki, hogy 1944. június 17.-én ezen a helyen kiáltották ki Izland függetlenségét.
Mesebeli tájon, pusztító földmozgások szabdalta völgyben haladt a keskeny aszfaltcsík. Mivel természetvédelmi terület, így az útépítéssel is igyekeztek csak a lehető legminimálisabban megváltoztatni a környezetet. Ez persze jelentette azt is, hogy az út a legkisebb, de a valóban durva, hirtelen szintkülönbségeket is hűen követte. A parkon ez az egy út vezet keresztül, és itt találkoztam először azzal az ötletes megoldással, amivel később még nagyon sok helyen, és ami az útlezárást teszi egyszerűvé. Ez egy jó méter mély árok keresztben az aszfaltban, amit egy felhajtható ráccsal fednek be. Ha le akarják zárni a parkot, vagy bármelyik utat, egyszerűen felhajtják a rácsot, és kész! Próbáljon valaki átmenni rajta!
Az út közben a Park központi épületéhez kanyarodott. A szokásos Tourist Info, ajándékbolttal, gyorsbüfével, szédületes árakkal. Kacérkodtam egy meleg levessel, nagyon jól esett volna. Csábítóan gőzölgött a nagy fazékban az Izlandiak híres báránylevese, sok zöldséggel, a Kjötsúpá, ami leginkább a mi gulyáslevesünkre hasonlítható, de a 2500 Ft-nyi ára gyorsan lehervasztott. Nagyon sokan voltak. A fővárosból induló kirándulóbuszok, az úgynevezett Arany Körút keretén belül, amelyben a fővároshoz közeli legfelkapottabb látnivalókat járják körbe, mind megállnak itt, alkalmat adva a turistáknak, hogy dagadó zsebeiken könnyítsenek. Én csak vizet vettem a mellékhelyiségből, és indultam tovább.
Biciklissel nem igazán találkoztam, pontosabban épp a központot elhagyva előzött le egy, pár szóra megállva. Helybéli volt, „picit” komolyabb krossz géppel, felszereléssel, és csak egy párnapos tekerésen volt. Egyszer már ő is megkerülte a szigetet, neki 35 nap alatt sikerült. Igaz, volt köztünk vagy jó 20-25 év korkülönbség. (Ő volt a fiatalabb.) Gyorsan el is húzott a távolban.
Nagyon szeszélyessé vált az út, szinte csak a lejtőkön lehetett gépen ülni, a többi meredek emelkedő volt. Egy nagy ívvel megkerültem az ország legnagyobb tavát, a Thingvallavatn-t is. Mire az út aránylag kisimult, és megint kitágult a panoráma, nagyon elfáradtam. Este 6 óra volt, az út lekanyarodott a Geysir felé, megálltam egy pár percet pihenni. letámasztottam a gépet, és csak úgy elnyúltam a puha aljnövényzetben. Két perc pihenő után egy szélroham természetesen felborította az egész biciklit, csomagostól, mindenestől. Nem sok kedvem maradt pihenni, nagy nehezen felkínlódtam a szerelvényt, és mentem tovább. 5-6 km-el odébb egy emelkedő tetején, a csúcson csodálatos kilátás kínálta magát, és nem csak azt, hanem egy autóspihenőt is. Na nem a Norvégiában megszokott színvonalú, ez meglehetősen puritán, de sátorozásra alkalmasnak látszott. Volt asztal, pad, egy igaz alacsony, de szélvédőnek, és biciklitámasznak megfelelő fal, tehát a maradás mellett döntöttem. Itt vertem sátrat, gyors vacsora, majd úgy emlékszem nem kellett álomba ringatni…

7. nap, június 26, szerda.

Izlandot bizony tanulni kell! Hiába olvas előre az ember minden okosságot el abból a kevés fellelhető forrásból az interneten, itt a saját tapasztalatodból okulva, a magad erejéből, és főleg a magad kárán kell megtanulni az itteni életet, a betartandó szabályokat. Most pl. azt, hogy csúcson, bármilyen szép is a kilátás, soha ne verj tábort! Mert itt az időjárás 10 perc alatt változik, és a változás bizony néha nagyon kemény. Éjfél körül, nem túl sok alvás után arra ébredtem, hogy kitört egy vihar. Kegyetlenül fújt az orkánszerű szél, és ömlött az eső. Nem részletezem, de ez eltartott másnap délig.
Egész éjjel kézzel tartottam a sátor a falát hogy ne takarjon be teljesen az átázott szövet, imádkoztam, hogy ne törjenek el az üvegszálas merevítő botok, és mellesleg félóránként próbáltam a folyamatosan begörcsölő lábamból kivenni a fájdalmat. Ez néha csak úgy ment, hogy kitáncoltam a sátor elé, sétálni kellett egy pár lépést, ami alatt épp bőrig áztam. Persze gyakorlatilag mindegy volt, mert odabent a sátor mélyedéseiben már állt a víz, a matrac is vízben állt, a hálózsák átázott. Nem volt melegem…
Így telt el az éjszaka, valamikor reggel ettem egy pár falatot. Az elektromos felszerelést, meg fotós, filmes dolgokat próbáltam menteni, viszonylag szárazon tartani. De a levegő is csöpögött, látszott a lehelet, pára ült mindenen. Beletörődtem az egész napos maradásba, az időjárás semmi jót nem ígért. Aztán elmúlt dél, a vihar újult erővel támadott, a sátor falát teljesen rám borította, és akkor éreztem azt, hogy ebből elég! Azt mondtam magamnak, ez odakint sem rosszabb, akkor meg gyerünk! Gyorsan összecuccoltam, nem túlzás, de a sátorból jó 5 liter vizet öntöttem ki, persze minden csöpögött, hálózsák, matrac elázva, a teljes ruhatáram tiszta víz volt. Én is, alsónadrágig. Mikor elindultam, még mindig szakadt az eső, a tetőn teljes erővel tombolt a szél.
És itt jön az, amit ha az ember előre tudott volna! A csúcs utáni lejtő aljában, kb. 2 kilométerre egy kedves kis falu a tó partján, szállodákkal, nagy, védett, gyönyörű pázsitos, sátorozásra alkalmas menedékekkel, és meleg vizes stranddal. Bementem az előcsarnokba, csak kicsit melegedni, az üvegfalon túl, a medencékben a hőforrás gőzölgő vizét élvezték az emberek, megmondom őszintén, ezen már kínomban csak nevetni tudtam. A recepciós kislány látta, hogy biciklivel vagyok, mondta, hogy miért nem sátorozok le, ott kicsit távolabb a tisztáson, a faházak szélárnyékában, a talaj jó meleg a hőforrásoktól, és a tóban is meg tudok fürdeni, mert oda ömlik bele a termálvíz, az is jó meleg, és ingyen van. Ekkor, bár nem érdemelte meg, de kicsit utáltam a lányt.
Kimentem, megnéztem a tó vizét a kezemmel, tényleg meleg. Megtapintottam feljebb a talajt, tényleg langyos! Á, mindegy, gyerünk innen! Nekem legalább jó nagy viharom volt, őnekik még az sem! Még egy útba eső étterembe bementem, rendeltem egy kétliteres kólás palack feltöltést vízzel, és mentem neki, az előttem magasló hegyeknek. A jóvátétel azért gyorsan jött, egyszer csak kitisztult az ég, kisütött a nap, egyedül a szél maradt. Ki volt írva, hogy Geysír 31 km, azt már éreztem, hogy estig simán meglesz! Az út kisimult, a kék égen békés bárányfelhők úsztak. Még mindig meglepődtem, hogy milyen hihetetlenül gyorsan tudja váltogatni az időjárás a barátságos és kegyetlen arcát. Akkor még meglepődtem….
Az utat harsány zöld, dús legelők kísérték, amiket gyors folyású, kristálytiszta vizű folyók szabdaltak szét, szinte paradicsomi körülményeket teremtve az itt legelő gyönyörű vadlovaknak. Persze ez az elnevezés is megér pár gondolatot. A szigeten élő 80 ezres lóállomány abban a szerencsés helyzetben van, hogy élete folyamán megélheti mind a házasított, mind pedig a vadon élő lovak legszebb pillanatait, élvezheti mindkét tartásforma összes előnyét. Nyáron a hegyekben és a hatalmas dúsfüvű legelőkön élnek, szabadon legelnek, nevelik a fiatal példányokat, a tél közeledtével pedig visszahúzódnak a völgyekbe, ahol gazdáik összeterelik őket, hogy gondoskodjanak róluk a hidegben.
Ez az őszi terelés egy komoly hagyománnyal rendelkező társadalmi és kulturális esemény. Igen nagy feladat, és komoly próbatétel ennyi szabadsághoz szokott, nyerget, kantárt, kötőféket még csak hírből sem ismerő paripát karámba terelni. Függetlenül attól, hogy ezek a gyönyörű táltosok nem ismerik a félelmet, rendkívül barátságosak, barátkozóak, játékosak. A terelésben a városi lakosság is részt vesz, akik örömmel utaznak nagy távolságokat is minden évben, csak hogy részesei lehessenek ennek a sok száz éves rituálénak. Mert ez az! Sokat mond ezeknek a csodálatos állatoknak a tiszteletéről, szeretetéről pl. az, hogy az izlandi kormány már 1000 éve megtiltotta lovak importálását a szigetre. És ez a tilalom ma is él!
Utam során sokszor álltam meg, és félórákra elvarázsolódva bele tudtam merülni a látványba, mikor 20-30 gyönyörű jószág csendesen legelészett, egyszer csak egy felkapta a fejét, két lábra állva szökkent egyet, önfeledt nyerítéssel versenyre híva a többieket, hirtelen az egész ménes vágtába váltott, és lobogó sörénnyel rohantak, csak rohantak! A látvány az én szememben az igazi szabadság jelképévé vált útközben. Aztán ugyanolyan varázsütésre megálltak, békésen legeltek tovább, mintha az elmúlt percek látványa csak vízió lett volna.
Útközben egyszer álltam meg, egy folyóparton gyönyörű lovak legeltek, muszáj volt őket, a tájat, és az egész érzést megörökítenem. Ámbár mikor ezt itthon újra nézem, ez csak az emléket, a képet adja vissza, az érzést, az akkori élményt természetesen nem. Az egyik pacival egész jól összehaverkodtunk. Nem tudom mennyire néztem ki izlandi ló gondozónak, de ahogy ott simogattam ezt a szépséget, és szépeket mondtam neki, a földútra lekanyarodott hozzám egy kocsi, és egy angol házaspár a Lonley Planet-ből mutogatva egy egészen eldugott helyi látnivaló hollétét kérdezte tőlem. Mikor mondtam, hogy honnét jöttem, egy megdöbbent waooooo- val még egyszer végigmértek, majd indultak tovább. Indultak volna! Ha ki nem szedtem volna őket a kocsiból azzal a megbízással, hogy egy közös képet készítsenek rólam és újdonsül barátomról. Megtörtént, Ők kerestek, én pedig indultam tovább. (egy óra múlva két gejzírkitörés között köszöntek rám, és örömködtünk egyet a jó ismerősök meghittségével.)
Tehát könnyedén elértem a Geysírt, minden gejzírek névadóját. Pontosabban az „Öreg” most éppen pihen, hosszabb idő óta inaktív. A gejzírek úgy működnek, hogy egy szabadba nyíló kürtőben a felszínhez közel kerülő magma találkozik a felette levő vízoszloppal, abból túlnyomásos gőz keletkezik, ami egyesül az egyéb nagynyomású gázokkal. Mikor ez a nyomás nagyobb, mint a felette levő vízoszlop súlya, akkor tör ki a gejzír, kerül a nagynyomású gőz és gáz a szabadba, a kilövellt vízoszlop súlyánál fogva visszazuhan a kürtőbe, és minden kezdődik előröl.
Ahol gejzírek vannak, ott általában aktív szeizmikus tevékenység is van, és a tektonikus mozgás következtében elzáródnak kürtők, esetleg kinyílnak időszakosan elzáródottak,és egy gejzír újraindul,vagy egy teljesen új kürtő keletkezésével új gejzír születik. Az Öreg is ezért akadozik. Korábbi aktív időszakában 50-60 méteres kitöréseket produkált, de 1845-ben pl. 170 méteres kilövellést is regisztráltak. utolsó komolyabb aktivitását 2012-ben észlelték, azóta pihen.
A turisták igényeit napjainkban a tőle alig 50 méterre levő „kisöccs”, a Strokkur szolgálja ki. Ez most viszonylag megbízhatóan, 7-10 perces időközökben produkálja magát, igaz szerényebb, 30 méter körüli „spriccelésekkel”. Az emberek csőre töltött fényképezőgépekkel, és fim felvevőkkel lesték az alig kiszámíthatóan hirtelen kezdődő, de csak 2-3 mp.-ig élvezhető attrakciót. Persze túl közel menni nem érdemes, pár éve olvastam egy angol turista balesetéről, aki közeli képet akart csinálni, és a nagy sebességgel a kürtőbe visszaáramló víz kisodorta a lábát, és a férfit pillanatok alatt magával rántotta a mélybe. Természetesen esélye sem volt, hogy többé előkerül. (Bár útközben még felülmúlhatatlan képeket készíthetett.)
Én is beálltam a gyűrűbe, és bár a fényképező keresője már majdnem a szememhez gyógyult, végül mégis sikerült egy-két jó képet, és filmfelvételt elkapni. Nézelődtem még egy darabig a környéken sok kis fiókgejzír volt szétszórtan, de ezek inkább csak szunnyadó apró forróvíz-kifolyások voltak. Az egész látnivalónak komoly kiszolgáló központja volt, hisz ez is része az Arany Körútnak, kötelező látnivaló, a csoportokat szervezetten hozzák, tehát függetlenül attól, hogy a fő látnivalóhoz nem szednek belépőt, a körítéssel rendesen leszedik a turistákat. Persze akitől van mit.
Szétnéztem én is, de kizárólag a kíváncsiságom volt az indíttatás. Az ajándékbolt részben mintha magyar szó ütötte volna meg a fülemet, az első Izlandon. rájuk köszöntem, és igen, egy fiatal pár volt, profi felszerelésbe öltözve, egy menő bérelt terepjáróval, és csak annyit árultak el, hogy egy kicsit kirándulgatnak itt.
(Erről csak egy rövid eszmefuttatás. Az ide, és a többi érdekes helyre jövő emberek, csoportok, a Reykjavikból naponta induló „felfedezők” mind olyan, szinte katonai színvonalú, négy-kerék hajtású terepjárókkal, hatalmas, szintén terepes buszokkal, 12 hengeres Big Foot-okkal vágnak neki az útnak, és az embereken is olyan profi, a Himalája meghódítására is alkalmas szerelések vannak, mintha tényleg oda indulnának. Pedig csak ugyanazon az úton jönnek, ugyanoda, ahova én. És a „célpontoknál” kiugranak, csinálnak pár képet, bemennek az éttermekbe, megisznak valami lélekmelegítőt, egy-két kávét, falnak pár falatot, majd borzongva futnak vissza a jó meleg buszba, kocsiba, irány a következő „felfedezendő” objektum, és pár nap múlva büszkén mesélik otthon, hogy mekkora kalandtúrán vettek részt, és hogy felfedezték Izlandot. Nem nézem le, nem ítélem el, de nem is irigylem. Ez is egy módja a megismerésnek. De anélkül, hogy fényezném az én utamat, én úgy vélem, hogy helyettem nem a sok száz lóerős gépek, és a végtelenített bankszámlák teszik meg ezt az utat, hanem én, az ember, saját erőből. és ezért van nekem sokkal nagyobb értéke. Mert ez az én utam!)
Láttam itt egy kempinget, elég elfogadható áron, árammal, zuhannyal, hellyel, egy nap 2000 Kr. Meggondolandó, mert nem ártana, sem egy forró fürdő, sem egy ruhaszárítás, sem egy elektromos feltöltődés. Na, majd még meggondolom, mindenesetre most úgy döntöttem indulok tovább. Gulfoss 10 km. Azt már fél lábon is! Bár megint nagyon fáradt vagyok. Az a fránya szembeszél….
Letekertem a 10-est, és megérkeztem Izland legnépszerűbbnek tartott zuhatagához. A neve Aranyvízesést jelent, és persze az ilyen népszerűségi listák mindig szubjektívek, de az egyik szerint a Föld 10 legszebb és legkedveltebb látnivalója közé sorolta. Azt biztosan állíthatjuk, hogy az országban a leglátogatottabb, logikus következményeként annak, hogy az Aranykörút egyik fontos állomása, közel van a fővároshoz, és egyszerű a megközelíthetősége. A kirakott tájékoztatók említik, mint Európában legnagyobb, és a Niagara után a második a világon. Ez természetesen nem igaz. Hogy fantasztikus látvány, és kihagyhatatlan élmény, az viszont igen!
A nagy, időnként hatalmas vízhozamú Hvítá folyó medre veszít itt magasságából először 11, majd 21 métert. Az egymásra derékszöget bezáró két terasz után végül 32 méterről zuhan a rengeteg víz a 20 méter széles, két kilométer hosszú szurdokba. A vízhozama szélsőségesen szeszélyes. Télen 80 ezer liter másodpercenként, nyáron ez már 140 ezer, olvadáskor pedig 2 millió liter. Másodpercenként! Az erejét, a látványt az is el tudja képzelni, aki nem látja, csak egy kis fantáziája van.
A hideg szaladgált a hátamon, mikor később olvastam, hogy a múlt század elején, de az utolsó évtizedekben is komolyan fontolgatták azt, hogy vízi erőművet építsenek ide! Szerencsére csak a tervekig jutottak, ma pedig már védett a terület. Az óra szerint elég késő volt mikor megérkeztem, de a nap még magasan fent volt, és elég gyakran ki is bújt a bárányfelhők közül. Sokan voltak még látogatók.
Első lépésként tájékozódtam, felmértem a terepet, a látnivalók megközelítését, és elsősorban, okulva az előző éjszakából, szélvédett sátorhelyet kerestem magamnak. A platón a szokásos étterme-ajándékbolt együttes épülete állt, mellette valamiféle szolgálati épület, szerintem a kései zárás és a viszonylag korai nyitás miatt a személyzet itt tölti az éjszakát. A nagy parkoló másik oldalán egy elhagyatott épület, de nemrég zárhatott be. Tourist Info volt a felirat, és ahogy az ablakon belestem, az, és valami kisebb múzeum, információs kiállítás lehetett régebben, most azonban már láthatóan nem üzemelt. Ahogy körbejártam, a hátsó kijárat mögötti murvás területen egy asztal, padokkal, különben pedig szélvédett helyen, rögtön megtaláltam az ideális táborhelyet!
Csak letámasztottam a gépet, és elindultam vízesés-nézőbe. A zuhatag különböző szintjeit meredek lépcsősorokon lehetett megközelíteni. A lefelé tartók, és a szembejövők közül minden második nézelődő lengyelül beszélt! Az alsó részen, ahol már a meredek szurdokban rohant a víz, elég nagy biztonsági sáv volt lezárva, soknyelvű, szigorú figyelmeztetésekkel arról, hogy mennyire veszélyes, és mennyire tilos a megközelítés.
A vízesés tetejénél már jobban meg lehetett közelíteni a vizet is. Rengeteget fényképeztem, filmeztem. Szerencsére az esőszerelés még rajtam volt, a vízesés közelében záporeső sűrűségű permet fogadta a túl közel merészkedőket. Én pedig közel mentem. Tiszta víz is lettem, de megérte. A látvány fenséges, azt leírni nem lehet, a természet ereje és vad szépsége csodálatos. Itt fent található a vízesés tulajdonképpeni megmentőjének, Sigridur Tómasdóttir-nak a szobra. A hölgy, édesapjával Tomas Tomasson-nal együtt megszállottan harcolt a Gulfoss eredeti állapotában hagyásáért. Népszerű történet errefelé, hogy a lány megígérte, hogy ha megbolygatják a zuhatagot és környékét, a tetőről beleveti magát. A sztori, bár kedves történet, de nem igaz, viszont a lényeg, ez a csoda most is olyan mint sok ezer éve volt, és mint amilyen remélem még nagyon sokáig lesz.
És akkor történt egy elég nagy baj, ami ott, hirtelen tragédiaként érintett, mert hatalmas veszteség volt, de később betudtam az út árának, és túltettem magam rajta. Mikor végeztem a nézelődéssel, és indultam sátrat állítani, eszembe jutott, hogy nem csináltam állványos képet önmagamról a vízesés aljánál. Nagyon fáradt voltam már. Próbáltam magam meggyőzni, hogy majd reggel, de aztán eszembe jutott, hogy lehet itt holnap ítéletidő is, tehát essünk túl rajta most. Visszamentem az állvánnyal, felállítottam, szélcsend volt, elkészült a kép, de a következő pillanatban egy hatalmas széllökés futott végig a szűk kanyonban, felkapta, felborította, és kitolt objektívval előre a földhöz csapta a gépet, rá az apró zúzottkőre. Abban a pillanatban tudtam, hogy vége. És valóban, tört a lencse, becsúszott, és odabent valószínű ripityára tört a zoommozgató szerkezet. A szívem állt meg! Felmentem, kivettem az elemeket, a memóriakártyát, szemüveggel még megnéztem érdemes-e hazavinni és javíttatni, de nem. Elbúcsúztam tőle, és kidobtam. Sok szép utamon elkísért, és sok ezer gyönyörű képet csináltunk együtt. Sajnáltam! Így megmaradt a filmfelvevő, és a TAB fényképezőképessége, de az olyan minőség, hogy…
Meglehetősen rosszkedvűen feküdtem le aludni…

8. nap, június 27. csütörtök

Még nem aludtam el, mikor az eső rákezdte. Nagyon hideg éjszaka volt, magasan voltam, és nem hiába volt már látótávolságra az a hatalmas összefüggő jéghát, a Langjökull. Éjszaka menetrendszerűen ugráltam ki, kitaposni a görcseimet, lehet, hogy nem ártana elkezdeni szedni egy kis magnéziumot. Összepakoltam, az állomás még kihalt volt, megvártam a nyitást, jól esett a forró vizes tisztálkodás, fogmosás.
Indulni már szakadó esőben indultam, (a cipőm két napja lucsok víz volt, majd lefagyott a lábam, de induláskor kamáslira már nem futotta a költségvetés. bár lehet, hogy az is átázna.), Rögtön a parkoló szélén egy jelenés jött szembe! Egy nálamnál talán még jobban (bár minőségi cuccokkal) felpakolt csúcsbringán, vörös esőpelerinben kanyarodott be egy sorstársam, egy első kinézetre még nálam is idősebb férfi, és az után érdeklődött tőlem, hogy merre kell menni a Magasföldre! Na most a magasföld, a távolban látható tiszta jég gleccserbirodalom, ahová onnan csak egy murvás út vezet, és szigorúan csak különleges terepjárók mehetnek fel. Mutattam, hogy merre, megkérdeztem honnan jött, (Németország) jó utat kívántunk, és ki-ki a maga útján. És önmagamban kissé leértékelődött az utam…. Bátor!
Ugyanazon az úton jöttem vissza, csak most szakadó esőben, és mind jobban megérlelődött bennem az elhatározás, hogy meg kell állnom, száradni. Jött egy házikó, ahol internetes, zuhanyozós szálláshelyet kínáltak. Bekanyarodtam, a házban minden tárva-nyitva, sehol egy lélek. Pár száz méterre onnan egy tanya, próba szerencse alapon elgyalogoltam odáig, hátha ott van a „recepció”. Igen az övék, és egy éjszakára 4500 Kr. Tulajdonképpen nem sok a 8 ezer Ft, csak hát… Továbbmentem. Egy másik vendégház, tárva nyitva, az ajtón egy telefonszám. Felhívtam, egy hölgy volt a vonal végén, az ár ugyanaz. Köszönöm. Beértem a Geysírhez, most, esőben sokkal kevesebben voltak. Itt is volt egy vendégház, amihez rosszat sejtetően egy golfpálya tartozott, tárva nyitva, sehol senki. Pár épülettel odébb találtam egy alsónadrágos, TV-t néző férfit, (ekkor valószínű egy lakásba tévedtem) mondta, hogy érdeklődjek a szálloda portáján. Azt is megkerestem, és egy kedves recepciós hölgy mondta a vendégház egy éjszakás árát. Aztán le is írta, mivel értettem, de nem hittem a fülemnek, ez már 25 ezer Kr/fő/éj. 45 ezer Ft. Ekkor végleg a közeli kemping mellett döntöttem!
Ott volt az is párszáz méterre. Megnéztem az árlistát részletesebben, majd a recepciósnak határozottan bizonygattam, hogy én már „szenior” vagyok, (tulajdonképpen az, de azt hiszem, Izlandon 65 évtől számít annak a férfiember). Végül különösebb probléma nélkül megegyeztünk 1100 Kr-ban. Micsoda különbség! Áramot nem számoltak fel, azt csak lakóautóknál szoktak. Ettől függetlenül mondtam, hogy a telefonomat szeretném tölteni, kértem csatlakozást, a konnektor mellett vertem sátrat, és ezerrel töltöttem mindent.
Végre egy csodálatost forró zuhanyt is vehettem, (reggel indulás előtt még repetázni fogok) zoknit, fehérneműt mostam, amit a kézszárítóval rögtön meg is szárítottam. Sajnos a kabátomnak az kevés volt, hisz két nappal azelőtt a nagy viharban, a sátor aljában teljesen elázott. Így kabátom az továbbra sem volt, pedig már nagyon elviseltem volna. Jobb híján 5 pólóban, és a bélelt melegítőmben bújtam be a sátorba, és a hálózsákba a negyedóránként eleredő eső elől.
Naplót írtam, de mivel nehéz volt már könyökölve írni, meg a sátorban is mind jobban fáztam, átsétáltam a közeli étterembe. Kerestem egy olyan asztalt, ami mellett van konnektor, és jó három órán keresztül pótoltam az elmaradt írást. Körülöttem zajlott az élet, a rossz idő ellenére nagyon sok vendég volt, látszott, hogy ez egy igazi turista látványosság. Na meg, Izlandon olyan, hogy rossz idő nincs! Izlandi időjárás van, és kész! A pincérek elkezdtek teríteni, valószínű csoportot vártak, de szólni senki sem szólt, hogy útban vagyok. Persze nem akartam visszaélni a türelmükkel, meg kész is lettem, visszasétáltam a hideg, esőáztatta kis vackomba.
Sikerült feltöltenem a képeket, a naplót, és hogy teljes legyen a nap, ezen az estén is sikerült tanulnom valami fontosat! A második lecke arról szólt, hogy ha rosszul látsz, mielőtt apró kütyükkel, elektromos dolgokkal kezdesz foglalkozni, tedd fel a szemüvegedet! Az történt, hogy volt egy (a múlt idő különösen indokolt) pót-pót akkumulátorom, ügyes kis jószág, 5600 mAh-s, tehát egész jó, egy telefont simán 3-szor feltölt. Ezt én este a nagy akkumulátorom központi töltőjén keresztül akartam utántölteni. Azon két egyforma kimenet van, az egyiken 5V-ot ad le, ez kell a kis kütyüknek, és a pót-pót akkumulátornak, a másikon 19V, ez pedig a netbooknak. Én rutinból, szemüveg nélkül, a sátor félhomályában csatlakoztam. Aztán egy pillanatra elfordultam, majd mire visszanéztem, már füstölt, és égett, és olyan büdös volt, hogy…. Szóval a 19V sok volt neki! Még egy veszteség 24 órán beül, Murphy papa megint bizonyított. (Nővérkém jutott eszembe, mikor a két évvel ezelőtti Skandináv utam előtt látta a sok kütyüt, kábelt, stb. amit az útra vittem, akkor mondta, hogy: „El tudom képzelni Öcsém, hogy mit össze bal….szkodsz ezzel a sok vacakkal.” Hát most biztos jót nevetett rajtam onnan fentről!)
Félálomban még támadt egy nagyszerű ötletem. Eszembe jutott a délutáni mennyei, forró vizes zuhanyozásról nosztalgiázva nagymamáink, (vagy az angolok?) szokása. Még felkeltem, és egy kétliteres kólás palackot teleengedtem forró vízzel. Beraktam a lábamhoz a hálózsákba, és reggelig melegen tartott, plusz megszárította a zoknimat. Az egyszerű, de hasznos praktikákat sosem szabad elfelejteni!


9. nap, június 28. péntek.

Ez egy olyan igazi strapás nap volt, reggeltől-estig mentem. Az éjszakám sem volt zavartalan. Közvetlen mellém lesátorozott egy ismeretlen nemzetiségű fiatalember, aki ahogy bebújt, húsz perc múlva úgy horkolt, hogy a Keflavikban, egy barlangban látott Troll, de még a Gulfoss vízesés zaja is elbújhatott mellette. Aztán még később, 3 sátorban egy tini korból épphogy kilépő csapat táborozott le, szorosan, oda mellém (pedig akkora hely volt!) Természetesen kellő hangerővel, és a korosztályukra jellemző szeleburdisággal, bár ők gyorsan elhervadtak. Csak hát az egyik párnak hajnaltájt jutott eszébe, hogy mennyire szeretik is egymást, és ezt bizony meglehetősen zajosan tették! De azért reggel lett.
Színesítette mind az éjszakát, mind a reggelt a sátorponyván folyamatosan kopogó eső. 8-kor már a zuhany ajtajában álltam, (akkor nyitották) én voltam az első. Jó forró vízzel felmelegítettem az útra magamat, majd kilenc óra körül elindultam. Selfoss városa felé vettem az irányt, a térkép szerint jó 80 km-es út várt rám. Ami minden napra vonatkozott, nem lehetett tervezni. Annyira ismeretlen volt az előttem levő út domborzata, minősége, és maga a percenként változó időjárás, hogy a 80 km. lehetett pár óra, de akár két nap is.
Végül 10 órába telt az út, gyakorlatilag pár perces megállókkal, negyedóránként öltözve, mert hol szakadt az eső, hol hétágra sütött a nap. Tolni is rengeteget kellett, nagyon hepehupás volt az út. Ami még fűszerezte, az az volt, hogy végig, kitartóan nagyon erős szembeszél fújt. Szinte csak egyesben, nagy erőlködéssel 9-10 km/óránál többel nem bírtam haladni. A táj, (mikor sütött a nap) gyönyörű volt. Nagyon jót szórakoztam a nagy ménesekben a hatalmas pusztán legelő lovakon. Nem egyszer, mikor kínlódva toltam, vagy tekertem felfelé, felnéztem, azt vettem észre, hogy húsz-harminc pár ló-szem néz rám megrökönyödve. Ki, vagy mi lehet ez a fura szerzet? Aztán mikor felismerték emberi mivoltomat, meghallották a hangomat, akkor odarohantak a kerítéshez, nyújtogatták a fejüket, nyakukat, mintha csak egy kis simogatást akarnának. Bár azt is akartak, és nem egyszer kaptak is.
A másik aranyos momentum szintén végig kísért egész úton. A vastag aljnövényzet a sziget madárvilágának egy gazdagon megterített asztal. A gázlómadarak természetesen igazodtak a körülményekhez, hosszú lábak, és szintén nagyon hosszú, hegyes csőr a vadászathoz, a turkáláshoz. Van egy ilyen, nagyon szép tollú, madárka, ami tömegével szokott a magas aljnövényzetben bóklászni. A nevét nem sikerült megtudnom, de képet készítettem róla. Na ez, mikor a közelébe értem, nagyot rikkantva felröppent, odaszállt fölém-mellém, és nem túlzok, a fejemtől 2-3 méterre, és szinte lebegve azon a kis sebességen, amin én mentem, ott jött a fejem mellett, és nem képzelődtem, de nézett rám, és olyan hangosan, olyan változatosan énekelt, mintha valamit mondana. És így kísért hosszú métereken, néha perceken keresztül.
Az utat néha hirtelen magasba szökő hegyek is kisérték, a kopasz sziklafalak tövében kisebb-nagyobb gazdaságokkal. Mikor ezeket láttam, elgondolkodtam a helyi emberek optimizmusán, bátorságán, vagy talán fatalizmusán. A szigeten folyamatos és aktív vulkáni tevékenység zajlik, és ennek bizony kísérője a korábban már említett szeizmikus aktivitás. Tehát mozog a föld. A hegyoldalak többnyire kopaszok, a legjobb esetben foltokban aljnövényzet fedi őket, de a sziklák mozgását kicsit is visszafogó, akadályozó fáknak, erdőknek nyoma sincs. Az egész szigeten nincs.
Nem egy olyan helyet fényképeztem, filmeztem le, ahol nyilvánvalóan látszott, hogy a közeli, vagy távolabbi múltban egész hegyoldalak szakadtak le, néha busznyi, de gyakran ház méretű sziklák zuhantak le feltartóztathatatlanul a magasból. Ezek viszont taroltak maguk előtt mindent, és olyan lendülettel jöttek-jönnek, hogy gyakran az indulási helyüktől pár száz méterre is elgurultak. Ezt látva én még egy éjszakára sem szívesen sátoroznék le ilyen helyen, az pedig, hogy házakat, kis templomokat, gazdaságokat építenek a sziklák közlekedési útvonalába, és nemzedékekre berendezkednek….. Szóval ez számomra kicsit vakmerőnek tűnt.
A 35-ös úton közeledtem Selfoss felé, minden akadályozó körülmény ellenére már láttam, hogy estére odaérek. Ez azért is volt fontos, mert útközben ugrott be, hogy hétvége jön, és az éléskamrám nagyon kiürült. Hétvégén meg vagy van bolt, vagy nincs, de ha van, az nagyon drága. Szerencsére Selfoss elég nagy város, volt esély egy szupermarketre, ahol be tudok spájzolni pár napra, nagy választékból, és jóval olcsóbban.
Így tehát mikor az út mellett, a céltól kb. egy órányira egy tömött parkolóra lettem figyelmes, és csábító képek hívogattak, gondolkodás nélkül bekanyarodtam. Egy, a Fővároshoz való közelsége miatt népszerű, és a csoportok által látogatott kihunyt vulkán, a Kerid hívogatott. Kintről csak egy nagy kúpot lehetett látni, az élményért be kellett menni a kerítésen belülre, és mászni. Az, hogy kerítés, az rögtön azt is jelentette, hogy pénztár. Igen, 600 Kr. volt a belépő. Első kráterem volt, kifizettem, de később láttam nagyobbakat, szebbeket, ingyen.
A Kerid egy kihűlt háromkúpos vulkán egyik tagja. Kb. 3000 évvel ezelőtt szűnt meg az aktivitása, a magma kihűlt, majd beroskadt, és elzárta a kürtőt. Ebbe gyűlt, gyűlik össze kis tóként az eső- és talajvíz. Maga a tó sekély, az évszaktól függően 7-14 méter, az átmérője 2-300 méter. Talán az igazi különlegességét a sokszínűsége adja. Nagyon látványos az a színorgia, amit a sokféle ásványi anyag, az oldalán növő aljnövényzet vörös, akvamarin, élénkzöld színe, valamint a víz kékje hoz létre.
Estéhez közeledett az idő, bár a sötétedéstől nem kellett félni, a hidegtől már jobban. Még egy utolsó nekifutás aznapra, és megérkeztem Selfossba. Úgy kezdtem ezt a napot, hogy egy folyamatos tekerés, egy „rabszolga-munka”, és mégis annyi élményt, annyi látnivalót tud adni egy ilyen „egyhangú” nap is, mint egy kevésbé különleges világban egy hónap.
Megtaláltam a főutcán a 3-4 már megismert és megszeretett olcsó áruházlánc egyikét, egy Nettó-t, és betankoltam a következő napokra élelmiszerből. Még egy búcsú élményem is volt aznapra. Valamikor délben szomorúan vettem észre, hogy itt is kísért a Skandináv utamon is elérő átok, elvesztettem a szemüvegemet! Fényképezéshez, filmezéshez, térképnézéshez, szóval rengeteg mindenhez használom útközben ezt a kis segítséget. Magyarul előkapom, zsebre vágom, és ezt naponta százszor. És ebben benne van az, hogy ha egyszer nem figyelek eléggé oda, mellérakom, vagy a biciklin egyszerűen kitekerem a zsebemből. Ez történhetett most is. És mi történt a boltban? Megyek a polcok közt, vakoskodok a tartalékszemüvegemmel az árcédulák közt, egyszer csak lenézek a földre, és ott van egy szemüveg. Felvettem, körbemutattam, körbekérdeztem az embereket, senkié! Én ezt a sors kezének tudtam be, és eldöntöttem, hogy akkor ez az enyém, azért került a lábam elé, hogy kompenzálja a pár órával korábbi veszteségemet. Pont az a dioptria volt, mint a másik. Igaz, hogy sárga-fekete, kicsit feltűnő, de minőségi, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ezen sorok írásához is még azt használom.
A boltból kijövet, az utcai hőmérő már csak 7 fokot mutatott, ideje volt sátorhelyet keresni. Az utam itt kanyarodott rá az 1-es főútra, amit szinte az egész úton követni fogok. A városon folyik keresztül az Ölfusá folyó, ennek a partjára karikáztam ki, tulajdonképpen a városközponttól 100 méterre. De mégis egy csendes, eldugott helyen sikerült sátrat vernem, ami gyönyörű fekvése alapján, ha nem fújt volna az a jéghideg viharos szél, ideális lett volna.

10. nap, június 29.

Békés, csöndes éjszakám volt a kis folyóparti magánkempingemben. Azt nem mondhatnám, hogy a kutya sem zavart, mert egyszer arra ébredtem, hogy egy kutyus szimatol a sátorponyva másik oldalán, a fejemtől kb. 10 centire. De a gazdája visszahívta, álmodozhattam tovább. Itthon, a sok éjszakázástól, a felborult bioritmusomtól (aminek létét sokáig fenntartással hittem el) kezdek sajnos rossz alvó lenni. Itt, és általában az útjaimon gyorsan helyreáll a rend. Igaz, hogy ebben a nappali áldásos fáradtságnak is szerepe van, de este, ahogy lerakom a fejem, 5 perc múlva elalszom, és a 9-10 órát, (ha görcs nem fogja a lábam) zavartalanul, békésen, és szépeket álmodva végigalszom.
8-kor talpon voltam egy gyors reggeli, pakolás, és indultam a tegnapi szupermarketbe, a reggeli tisztálkodás, és a forró proteinitalom okán. Igen ám, de az Izlandiak feltűnően későn kezdik a napot. Ezt már mással kapcsolatban is észrevettem, most azonban a market nyitásával szembesültem: 10 óra! Annyit nem akartam várni, nekiindultam a permetező esőben, és a 6 fokban. Nem messze egy nyitott benzinkút, itt elvégeztem mindazt, amit odébb akartam. Aztán, hajrá!
Selfoss határában bicikliversenyzők hagytak le, (alig), valamilyen Reykjavikból induló Tour de Iceland kellős közepébe csöppentem. Próbáltam felvenni velük a tempót, de… A város utolsó körforgalmánál volt egy ellátó pontjuk, ahol nagy ovációval üdvözöltek, és mint tiszteletbeli versenyző, és is kaptam az izotóniás italból az útra. Kifejezetten finom volt. Aztán kicsit leszakadtam tőlük, inkább felvettem a saját tempómat. Az első kilométerek még jócskán hepehupásak, tolósak voltak, de aztán felemelkedett az út egy tükörsima fennsíkra, és ott már csak a szél volt az ellenfél. Természetesen szembe. Volt időm megfigyelni, és ezt már pár napja is észrevetettem, hogy vagy esik, vagy fúj. Tehát reggel ugye elindultam teljes szélcsendben, és abban a kabát alá hatoló finom permetben. Aztán lassan kitisztult az ég, a nap is ki-kibújt, csak a bárányfelhők maradtak, és abban a pillanatban, feltámad az erős szél. Minden jó ugye nem lehet együtt…
Egy Hella nevű településen egy rövid időre megálltam, volt egy bevásárló központ, és mivel elfogyott az olcsó, Extrás csoki krémem, azt vadásztam. Csoki az nem volt, viszont észrevettem egy kis üvegben fokhagymás sót, és annyira megkívántam egy kis otthoni ízt, hogy muszáj volt megvennem. Itt találkoztam ma először két biciklissel. Az egyik egy család volt, a pár hozta magával a 3 év körüli kisfiút is. Megnéztem a szerelésüket, háááát… Nem is mondok semmit, mindenből annyira az első osztály, hogy bámulatos volt. Én olyanokat még a neten sem láttam. Pár szót váltottunk, mondták, hogy Ők láttak a Geysír kempingjében mikor indultam. Ők mindig kempingben, vagy vendégházban alszanak, de ugye a pici miatt azért másképp nem is lehet. Ők csak két hétig nézelődnek.
Itt, ebben a párházas kis településen találkoztam egy aranyos, bár számomra megfejtetlen indíttatású és célú furcsasággal. Mégpedig a világítási oszlopokra, illetve a KRESZ-táblák tartóira színes kötött-harisnyát húztak. Kíváncsi lettem volna a miértjére…
Tovább mentem, és még egy sorstárs tűnt fel előttem, egy szóló srác. Nemsoká utol is értem, Ő elárulta a nacionáléját is, belga volt. Neki is a szerelése egy csoda volt, de tényleg, a legapróbb részletekig. A kormányon a GPS mellett ott volt vízhatlan tokban a fedélzeti akciókamera, ami az út minden pillanatát vette. Neki is csak két hét szabadsága volt, Vik-ig tervezi lejönni, onnan fordul vissza. Persze ő is minden este kempingbe kanyarodik be.
A következő település Hvolsvöllur volt, egy aprócska kisváros (?) vagy falu? Úgy látszik a szombat errefelé is a piac napja, ugyanis egy nagy út menti csarnokban valamiféle őstermelői, vagy termelői vásárt tartottak. Mindenki a saját portékáját kínálta, a gyapjútól, (errefelé a rengeteg gyönyörű szőrű birka okán nagyon sok gyapjút állítanak elő), aztán élelmiszerek, zöldségek, de belefért a saját készítésű fajáték is. Érdekes, de rengeteg és szép rebarbara volt. Szétnéztem, feltöltöttem a vízkészletet, megnéztem a boltban a csoki krémemet, (nem volt) és tekertem tovább.
Az állandóan fújó szélnek, na meg a nagyvárosi szmog hiányának köszönhetően legtöbbször kristálytiszta levegő vett körül. A fák, erdők hiánya miatt ebben a levegőben valószínűtlen látótávolságok voltak. Most is, ahogy balra néztem, a Heklának, Izland legaktívabb vulkánjának a körvonalait véltem felismerni a nem túl messzi távolban. Aztán elgondolkodtam, hogy az azért elég messze van innen, nem láthatom ilyen tisztán, ilyen közelinek. Pedig az volt, a hevenyészett térképegyeztetés alapján olyan jó 70-80 km-re!
Szemben megint csak magas hegyek tűntek fel, kezdtem fáradni. A szándék az volt, hogy részint figyelembe véve a Keflaviki három napos kiesést, másrészt nem ismerve az előttem felbukkanó akadályokat, ameddig bírok, és ahol lehet, túllépem a napi átlagra tervezett 35-40 kilométert. Aznap már hetven felé közeledtem, amellett csak egyszer ettem, még reggelit, a megtett kilométerben elég sok hegynek fel gyaloglás is volt, tehát elkezdtem keresni a megfelelő sátorhelyet éjszakára. A szokásos magas aljnövényzetben, a göröngyös talajon ez nem is egyszerű. Végül a távolban feltűnt egy vízesés, és akkor azt mondtam, na, odáig!
Egy nagy lélegzet, egy utolsó erőbedobás, és egy mellékútra kanyarodva ott álltam a Seljalandfoss vízesés előtt. A sok száz csodaszép zuhatag közt előkelő helyet foglal el a népszerűségi listán a Seljaland, bár szerintem ezt még mindig a könnyű megközelíthetőségének, és az Arany Körúthoz való közelségének köszönheti. Mindenesetre a vízesés melletti parkoló tömve volt turistabuszokkal, a víz környéke pedig sok-sok fényképező emberrel. Impozáns, 60 méteres magas sziklafalról zuhan le a víz, és furcsa tudni, hogy, persze földtörténeti mértékkel mérve, nem is olyan régen, még közvetlen az óceánba szakadt ez a víztömeg. Azóta a part jócskán feltöltődött, és a nagy víz jó pár kilométerrel hátrébb húzódott.
Beöltöztem az esőszerelésembe, és körbejártam a bömbölve alázúduló vizet, bementem mögé, a sziklafalba is. Persze itt olyan, mintha egy hatalmas záporeső alá állnék be, minden csupa víz, a levegőben is porlasztott, nagy szemű pára úszik. Fényképezni, filmezni mindenképp bátorság, de azért megkockáztattam, a fényképezőgépem elvesztése után már… Persze a Tabbal meglehetősen egyszerű minőségű képeket tudtam csak készíteni, inkább az emlék miatt.
A vízesés mellett két okból nem sátoroztam le, az egyik a hatalmas turistaforgalom, a másik meg hogy ki van írva, tilos. Odébb, 300 méterre volt egy kemping, de ilyen sűrűn nem tehetem. Azért elkarikáztam, megnéztem, de az 1500 koronás ár józanészre intett. Visszamentem a főútig, ott korábban láttam egy érdekes formájú sziklát egy parkoló mellett, annak a szélárnyéka éppen megfelelő volt egy éjszakára.
Az este érdekesen zárult. Utolsó pakolásokat, simításokat végeztem a hálóhelyem körül, mikor a szikla mögül ahová letáboroztam, a vízesés felöl kirobbant egy rohanó ménes. Gyönyörű, hosszúsörényű izlandi telivérek vágtáztak el a sátor mellett két méterre. Rengett a föld a legalább 50-60 ló patája alatt. Gyönyörű látvány volt, csak „lefagytam”, mire a kameráért kaptam, már csak a föld porzott mögöttük. Az igazsághoz tartozik, hogy a sort hajtók zárták.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Isotretinoin 20mg acne in internet with doctor consult Lespado

(Lespado, 2019.09.18 04:25)

Cialis Billigster Preis Cialis Pour Premiere Fois [url=http://gnplls.com]levitra vardenafil generico[/url] Keflex And Boils Dove Acquistare Cialis Line Buying Lipitor Without A Script